A Titánok – 15. fejezet – Hadüzenet

15. fejezet

Hadüzenet

A levelet Kiyomi Azumabito írta – ha nem is saját kezűleg, akkor valakinek lediktálta. Eren sosem találkozott vele, mégis mintha mindig is ismerte volna – egy olyan múltból, ami nem az övé volt. A képek, melyek az elméjébe villantak, vegyes emlékek voltak; mindannyian, akik egykor a Koordinátor erejét birtokolták, kapcsolatban álltak egymással. Eren tisztán látott jeleneteket Frieda vagy Grisha múltjából, s ugyanilyen tisztán látta maga előtt „Bagoly” alakját. Eren Krugert, akitől az apja örökölte át az óriáserőt. Egy örökké tartó, soha véget nem érő körforgásnak tűnt „Ymir átka”, egy lázálomnak, amiből egyszerűen nem volt kiút a felszínre. Eren gyakran érezte azt, hogy kezdi elveszíteni a józan eszét. Kiyomi kinyújtott kezét bámulta, Levi hadnagy pedig, aki nem értett semmit, gyanakvóan méregette mellette a különös asszonyt és annak furcsa testőreit. Eren tudta, milyen kérdések járnak a fejében. Honnan jöttek? Kik ezek? Honnan ismerik Erent? Mit tudnak Bagolyról?

Eren hatalmasat sóhajtott.

Annyi kérdés!

Levijal ellentétben őt csak egy érdekelte igazán a sok közül. A háború valami olyasmi volt, amiről csak elvétve hallott vagy olvasott néhány sort Zeke-től; ha ugyanazon az oldalon álltak volna, akkor minden könnyebb lett volna, de az utóbbi heteket figyelembe véve Eren már ezen is elgondolkodott.

Nem számított, hogy honnan, az sem, hogy mit tudtak Krugerről. Egy valami számított.

– Hogyan?

Kiyomi neve túl könnyen gördült a nyelve hegyére, még idejében magába fojtotta. Nem lett volna illő, hiszen a keleti hölgy nyilvánvalóan idősebb volt nála, ráadásul befolyásos, mert testőrökkel érkezett. Emlékek ide vagy oda, nem engedhette meg magának a közvetlenséget, pláne nem Levi hadnagy előtt. A férfi így is visszarántotta, annak tudatában is, hogy saját hibájából teljesen fegyvertelen (bár Eren így is mérget vett volna rá, hogy van nála egy rejtett kés vagy tőr), hogy megvédje őt az esetleges támadástól… Bár ki támadott volna? Kiyomi? A testőrök? Miért?

Az asszony szomorkás mosollyal az ajkán simította össze az ujjaikat. Levi először félre akarta ütni a kezét, de végül összeszűkült szemmel engedte, hogy érintkezzenek. Puszta nyers erővel a földre küldeni egy középkorú hölgyet, aki semmit sem tett, csak beszélgetett, nem lett volna illendő. Eren hálás volt, amiért nem kezdeményezett harcot. A testőrök bizonyosan könnyűszerrel elbántak volna velük.

– Nálunk van az előny – jelentette ki Kiyomi. – A Koordinátor és a Támadó ereje – húzta Eren kezét a fiú mellkasához, oda, ahol a szíve egyre őrültebb tempót diktálva dobogott. – És nálunk van a Nőstény valamint a Marcangoló is. És akkor még nem vitattuk meg, hogy mi a helyzet a Páncélossal valamint a Kolosszálissal. A Titánok velünk vannak, Eren, ebben biztos vagyok.

– És még így sem garantált a győzelmünk, nem igaz? – kérdezett vissza Eren keserűen. Az igazságot fájt hallani, de az még rosszabb volt, hogy semmit sem tehettek ellene. Az ellenség olyan erővel rendelkezett, amit nem tudtak csak úgy legyőzni. Az idő, a múlt és az emlékek fogságában ragadva újra meg újra arra kényszerültek, hogy háborúzzanak. Az elkerülhetetlent, a tragédiák véres láncolatát nem lehetett megállítani.

– Ki maga? – Levi ezt a pillanatot választotta, hogy elunja a számára értetlen fecsegést. Tudatában annak, hogy Kiyomi erőfölényben van, végérvényesen maga mögé parancsolta Erent, a homlokát pedig durva, mély ráncokba vonta. Úgy méregette az asszonyt és annak testőreit, mintha azok is levadásznivaló óriások volnának, nem hús-vér emberek. – Elég az értelmetlen locsogásból! Ki maga, hogy került ide és mit akar? Ki az az ellenség, akit le kell győznünk, hogy végre béke legyen ebben a rohadt világban? Válaszoljon!

Kiyomi megemelte a szemöldökét.

– Te egy Ackerman vagy – állapította meg, miután alaposabban megnézte magának Levit. Eren felsóhajtott. Kiyomi ezzel nem sokat segített a helyzetén; Levit annyira érdekelte a múltja, amennyire Erent Oluo szenvedése, valahányszor elharapta a nyelvét. Megtudta, amit meg kellett tudnia, és többé nem törődött vele, hogy az Ackerman család tagjait egyesek esetleg szörnyetegeknek titulálták; az számított, hogy ő kinek-minek tartotta saját magát. – Legalább kettő létezik belőletek, igaz? – Kiyomi Eren felé fordította a pillantását. – Odaát erről beszélnek. Hogy van egy lány is, aki talán az én népemből való.

– Mikasa – felelte Eren. – Lehet, hogy ő is…

– Hizuruhoz tartozik – fejezte be helyette Kiyomi, megérintve a sálat a nyakában. Az mintha kísérteties mása lett volna annak, amit egykor Eren csavarta Mikasa nyaka köré, hogy ne fázzon többé.

– Azt mondtam, elég! Válaszoljon a rohadt kérdéseimre!

Levi dühös hangját hallva Eren összerezzent. Aggodalom suhant át az arcán, ahogy Kiyomira bámult, az asszonyt azonban nem zavarta a nem túl barátságos hangnem. Nem tetszett neki, ez látszott a tekintetén, mert az hideggé vált és keménnyé, de nem tette szóvá. A mosoly az ajkán vesztett a szomorkás-barátságos fényéből, ám még így sem rótta meg Levit érte. Nem Leviért érkezett a fővárosba, hanem Eren miatt.

A múltunk miatt, gondolta a fiú.

– Kiyomi asszonyság… maga elmondhatja neki, ha akarja.

– Ugyan, kedvesem. – Kiyomi a fejét ingatta. – Már miért tennék ilyesmit? Én… nem állok senki oldalán sem, Erent kivéve. De ő most már benned él tovább. – Megint kinyújtotta a kezét, és a mutatóujja egyenesen Eren szívére mutatott. – Azt hittem, nem fogok érezni semmit. Azt hittem, ez… nem így működik. – Kiyomi hangja fojtottá vált; szemlátomást elszoruló torokkal próbálta memorizálni Eren vonásait. – De akik egyszer elmennek… nem hagynak minket magunkra. Továbbélnek az utódaikban, s azok, akik hátramaradtak, rájuk fognak ismerni, ha újból találkoznak. Eren… pontosan olyan vagy, amilyenre gyermekkorodból emlékeztelek. Mindig is olyan voltál és mindig is olyan leszel: „Bagoly” szakasztott mása, egy újabb emlékeztető a végzetes kudarcunkra. De talán most… talán most nem lesz késő… – motyogta. – Még megakadályozhatjuk… ha ügyesen formáljuk a szálakat.

Eren megérintette a saját arcát.

– Egyformák… – mormolta. – Ez fontos, igaz?

Kiyomi ránézett.

– Igen – felelte. – Ezért vittük el az unokatestvéredet is.

Tehát Historia tényleg náluk van. Eren megengedett magának egy megkönnyebbült sóhajt. Hatalmas súly gördült le a válláról, így már kevésbé aggódott az unokatestvéréért. Elég volt egy pillantást vetnie Kiyomi arcára, hogy tudja, az asszonynak nem áll szándékában bántani Historiát. Historia fontos volt a maga módján, legalább annyira fontos, mint Eren. Mindannyian kulcsfigurák szerepét játszották a háborúban, ezért kellett őket biztonságban tudni.

– A pince, Mr. Ackerman – térítette észhez Kiyomi hangja. Az asszony Levi felé fordult. – El kell jutniuk a pincéhez, hogy megértsék ennek a világnak a történetét. A pince után pedig még nagyobb kaland vár magukra, mint azt gondolnák. – Levi közbe akart szólni, Eren érezte a testének ideges rángatását, Kiyomi azonban nem hagyta. Felemelte a kezét, bennakasztva a mondandót, s így folytatta: – Hogy ki az igazi ellenség? – sóhajtott fel szomorúan. – Tudja, az a legszörnyűbb, hogy erre a kérdésre nem lehet választ adni. Ha tudná, mi vezérli a Titánokat, másképp látná ezt a háborút. Ez nem is egy háború, hanem értelmetlen vérontás. Tragédia követi a tragédiát, és úgy tűnik, nem lehet megállítani. Mindenki harcol valamiért, de az a valami… senki szemében nem ugyanaz. Csak egyvalami igaz mindenkire nézve… Az óriáserő. Ez az oka mindennek, ezen kell változtatnunk. Úgy, hogy nincs igazi ellenség, úgy, hogy nincs értelme a háborúnak, küzdenünk kell a szabadságunkért. – Erenre pillantott, a mosoly visszaköltözött a szája sarkába. – Mert ez az egyetlen, ami által megszabadíthatjuk magunkat a múlt terheitől, nem igaz, Eren?

Igaz volt.

Minden egyes elhangzott szó igaz volt.

Eren lehunyta a szemét.

Tudom, mi a dolgom, gondolta. Tudom… miért kell küzdenem.

A szabadságért.

Egyedül azért.

** * **

Eren fájdalmasan kiáltott fel, amikor a háta a kemény kőfalnak csapódott. Levi durván lökte neki, és ha nem csúsztatta volna sietve a tenyerét a feje alá, az is nagyot koppant volna a hideg kövön.

– Ez mégis mi a franc volt, kölyök?! – sziszegte az arcába ingerülten. A szeme dühösen villogott, és Eren félre akarta fordítani a fejét, hogy ne láthassa, Levi azonban megragadtak az arcát. Olyan erővel markolt a bőrébe, hogy az ujjai nyomot hagytak maguk után. Eren tágra nyílt szemmel, kalapáló szívvel viszonozta a pillantását. – Elegem van az állandó titkolózásodból! Abból meg még inkább, hogy nem kapok választ a kérdéseimre! Lehet, hogy Erwinnek bejön ez a tétlenség, de nekem nem! Ha tudni akarok valamit, azt kevésbé finom módszerekkel is ki tudom szedni belőled! Hidd el nekem, azt te sem szeretnéd, Eren.

Eren valóban nem akarta.

– Eressz el! – fészkelődött. – Azt mondtam, eressz el!

– Én pedig azt, hogy válaszolj! Mi van a pincében?

– Nem tudom! Sosem mehettem oda le!

– A nyakadban az a kibaszott kulcs, ne próbáld nekem bemagyarázni, hogy egyszer sem mentél le oda!

– Pedig nem mentem le! – kiabált vissza dühösen. Könny csípte a szemét, az egész teste reszketett, s ahogy Levira nézett, tudta, hogy a férfi is érezte. Levi lazított a szorításán, de nem vett vissza a dühéből. Tényleg elunta, hogy csak húzták egymás eszét és idejét, és közben minden egyes nappal csak előnyt adtak azoknak, akikkel egy nap meg kell küzdeniük. A Titánok küldetése két óriás elfogásával sem vált érthetőbbé. – Nem mentem le, mert megtiltották, én pedig… Betartottam a szavamat! Eressz el! Ehhez nincs jogod! A ti oldalatokon állok, hát még mindig nem elég? Mit csináljak, hogy bebizonyítsam?

– Válaszolj a rohadt kérdéseimre, te kis mocsok! – vicsorogta Levi. – Az bőven elég!

– De ha egyszerűen nem tehetem… Nem tehetem! Ha nem tehetem, akkor mit csináljak, Levi? Mondd meg!

Eren felzihált. A fájdalom, mely korábban tompa nyilallássá szelídült, ismét jelentkezett, amikor Levi a feje fölé csavarta a karját és így megfeszítette vele a testét. Összesimult a mellkasuk, és a férfi arca olyan közel került az övéhez, hogy érezte a lélegzetét a bőrén. Levi a nyilvánvaló magasságkülönbségük ellenére is játszi könnyedséggel kerekedett fölé, nem véletlenül nevezték az emberiség legerősebbjének.

– Véges a türelmem, Eren – morogta sötéten. Megrázta a fiút, az pedig lecsukódó szemhéjjal tűrte. Mikor újból felnyitotta a szemét, Levi mintha még közelebb került volna hozzá. A gondolattól, hogy a férfinak lábujjhegyre kellett emelkednie, hogy ezt kivitelezhesse, elfogta a kuncogás. Ebben a nevetségesen szürreális helyzetben, amikor inkább arra kellett volna törekednie, hogy kitépje magát a hadnagy szorításából, ő kuncogni kezdett, mely csakhamar átcsapott nevetésbe.

Levi nem eresztette, így nem tudott előregörnyedni, hogy a térdére támaszkodva folytassa, viszont a teste meg-megrándult a férfi érintése alatt, és ezt ő is tisztán érzékelhette. Zavarba ejtően közel voltak egymáshoz és Eren zavarba ejtően felszabadultnak érezte magát. A feszültsége, a kétségbeesése a nevetésével együtt távozott belőle. Megkönnyebbült tőle.

– Eren.

– Felbolygattam az életedet, mi? – Eren kiegyenesedett. A szempilláján megremegett egy árva, ott maradt könnycsepp, de nem pislogta ki. – Színt hoztam az unalmas, szürke hétköznapokba, nem?

Levi komolyan nézett rá, a hangja is úgy csengett.

– Van fogalmad róla, hány ember halt meg eddig azért a titokért, amit annyira vidáman őrizgetsz? – Megint megrázta. Erennel ellentétben ő nem tudott megnyugodni, még mindig ugyanolyan ingerülten vizslatta őt, mint korábban. – Mondd, van bármi fogalmad róla? Te csak egy szaros kis kölyök vagy, aki azt hiszi, hogy játszadozhat a világban! Fel sem fogod, milyen erővel rendelkezel! Hogy mi mit jelent számunkra! A falak…

– Egy ketrec falai – felelte Eren nyugodtan. – Tisztában vagyok a tetteimmel és a következményeivel! Ha eljuttok a pincébe, mindent megértetek! Értsd meg, addig én nem tehetek semmit! Kiyomi…

– Ki ez a nő? – vágott a szavába Levi. – Honnan tud rólunk ennyi mindent?

Eren az ajkába harapott.

– Azt hiszem, Kruger gyermekkori barátja.

– És mit tudhatunk erről a titokzatos Krugerről?

– Azon kívül, hogy az apám tőle örökölte az óriáserőt? – Eren megrántotta a vállát. – Homályos emlékekben keresek valami fogódzót, de eddig semmit sem találtam azon kívül, hogy Kruger gyermekként… nagyon hasonlított rám – mondta csendesen. – Ha nem tudnám, hogy ez az emlék nem hozzám tartozik, akkor azt hinném, hogy én… ő vagyok. Bizonyos értelemben… az is vagyok.

– Hogy érted ezt?

– Nézd… – Eren felsóhajtott. Fészkelődni kezdett, Levi azonban nem tágított. Rájöhetett, hogy így válaszokat csikarhat ki Erenből, mert most már nem durván, hanem csak határozottan préselte bele a falba. A szigorú tekintetét látva Eren nem tudta magába fojtani a szavakat, azok egymás után törtek fel belőle. – Anyámat és Historiát nem Rod vitette el Kennyvel, ő túl ostoba ahhoz, hogy ilyesmit kitaláljon. Kennynek van esze, és igen, még nem végeztünk velük, mert nem hagyják annyiban Armint – hadarta gyorsabban, amikor észrevette, hogy Levi közbe akar vágni –, de ehhez semmi közük. – Nem adott elég időt a férfinak, csak mondta a magáét, amíg ki nem fulladt. Ez volt az egyetlen reménye, hogy eloszlassa a kételyt maga körül és valamelyest megnyugtassa a hadnagyot. – Nem ismertem Kiyomi asszonyságot, amíg most meg nem jelent, mindezidáig a nevét sem tudtam. Zeke szokott mesélni szövetségesekről, egyszer említette Hizurút, ez egy keleti térség… de semmi mást nem mondott ezen kívül, erre megesküszöm! – bizonygatta. – Tényleg semmit! Annyit tudok, hogy régebben láttam egy álmot… Azt hittem, az én emlékem, de… nem az enyém volt.

– Krugeré volt.

– Igen – suttogta Eren. – Volt egy keleti lány is, akiről elsőre azt hittem, Mikasa.

– Ezért gondolod, hogy Kruger és Kiyomi szerepeltek benne – összegezte Levi az elhangzottakat. – Az előbb történtek alapján… biztosra vehetjük, hogy ez így is volt. Kiyomi egyértelműen miattad érkezett ide, Eren. Úgy tekint rád, mint aki Kruger nyomdokaiba lépett. Bármit is tervez, a segítségeddel akarja végrehajtani.

– De nincs igazi ellenség, Levi. – Eren lehunyta a szemét. – Kiyomi nem hazudott, amikor azt mondta, meg fogod érteni a másik oldalt…

– Lehetséges – hagyta rá a férfi; a dühe mintha elpárolgott volna. – Csak tudod, mi a szomorú, Eren? Hogy egyelőre fogalmam sincs, ki az a másik oldal. Kik azok, akik a Titánok mögött állnak. Kik és miért utasítanak benneteket ilyen szörnyűségekre? Ha jól számolom, minden a gyermekkorotokban kezdődött el. Ártatlan, naiv gyermekeket akartak rávenni olyasmikre, hogy törjék át a falat és mészároljanak le mindenkit? Miért? Kik és miért gyűlölnek bennünket?

– A pince… – krákogta Eren, mire Levi felsóhajtott.

– A pincében választ kapunk, megértettem.

– Sajnálom…

– Ne sajnáld. – Levi elengedte a karját, a testével sem szorította oda többé. Ellépett tőle, s komolyan nézett a szemébe. – Olyan döntést hozz mindig, amit nem fogsz később megbánni. Nem számít, mi történik, csak haladj előre, Eren. Higgy magadban, a barátaidban és a bajtársaidban. Csak így győzhetsz.

Csak így.

** * **

Mina Carolinát még mindig kényszerpihenőre fogták, amikor Erennek eszébe jutott, hogy meglátogassa. Annyi minden történt az elmúlt órákban, hogy nem tehetett mást. Fent kellett tartania a látszatot, mert még most sem mondott le róla, hogy kiszabadítsa Annie-t. Kiyomi visszafogottan és titokzatos homályokat hagyva beszélt Levi előtt, Eren azonban úgy érezte, hogy kettesben teljesen máshogy alakult volna a beszélgetésük. Remélte, hogy Petra nem ijedt meg és árulta el őt a hadnagynak; a lány segítségével bizonyosan véghez tudja majd vinni a mentőakciót. Annie-t, akinek a kristálya valamiért megrepedezett, nem szolgáltathatta ki a Felderítő Egységnek. Annie nem olyan volt, mint ő, nem egyezett volna bele olyan könnyedén az Erwin parancsnok által kiötlött feltételekbe. Őt bármikor odadobták volna Mrs. Springernek vagy Arminnak, pláne, ha a többi felderítő – Eren állítólagos barátai Shiganshinából – visszatérnek a fővárosba. Connie Springert biztosan nem érdekelte volna Annie, ha az múlt volna rajta, hogy visszakaphatja az édesanyját. Eren Levi hadnagytól tudta, hogy Ragako valamennyi lakosát óriássá változtatták, és mivel azokkal mind végeztek, ez azt jelentette, hogy Connie az apját és két testvérét vesztette el a kitörni készülő háborúban.

Mert ebben az időben még csak most kezdődik, gondolta. Amint megkezdjük az utunkat a pince felé. Hagyni fogom, hogy azt tegyenek, amit csak akarnak. Figyelmeztettem őket, hogy olyasmit találhatnak, ami megváltoztatja az egész eddigi felfogásukat… Ha nem hallgatnak rám, akkor magukra vessenek. Nem érdekel, mi a tervük. El fogunk bukni. Mindig elbukunk… Ezt az utolsó gondolatot sehová sem tudta tenni. Hirtelen villant az elméjébe, ahogyan az eddigi álmok, emlék-képek. Kétségbeesetten kereste a forrását, Kruger személyét, aki sokkal fontosabbnak látszott, mint bármelyik eddigi „hordozó” – mert magában így nevezte azokat, akik óriáserőt birtokoltak.

Mina Carolina elterelte a gondolatait. Sápadtnak tűnt, ahogy a párnák között feküdt, pedig állítása szerint túltette magát a történteken, a sérülése meg gyógyulgatott. A ritka szerencsések közé tartozott, akik túléltek egy találkozást Torokmetsző Kennyvel, és ahogy Eren ott ült az ágyán, a kezén fogva, megkönnyebbülten, amiért nem lett komolyabb baja, úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna.

Felvirult, mikor észrevette Erent az ajtóban, de ez csupán egy pillanatig tartott. Sötét árnyék suhant át az arcán, s az ajkába harapva nézte, amint Eren megindul felé. Az őrökkel nem foglalkoztak, valaki ugyanis mindig szemmel tartotta a fiút.

– Hogy érzed magad, Mina? Jobban?

– Sokkal jobban – bólogatott a lány. – Túlzás ennyi ideig az ágyban tartani! Ez a Hanji nem is doktor!

– Ha ő nem is, a fővárosbeli igen – mosolyodott el Eren. – Szólok az érdekedben, jó?

– Legutóbb is ezt mondtad – forgatta a szemét Mina –, de még mindig itt ücsörgök. Megőrjít ez a tétlenség, ugye tudod?

– Pihend ki magad, mert hamarosan megint felbolydul az életünk.

Mina szeme megvillant.

– Tudsz valamit?

– Lehet. – Eren mélyet sóhajtott. – Úgy érzem, lassan elengedhetetlen, hogy visszafoglaljuk Shiganshinát… A pincében pedig meglelik a titkokat és megkapják a válaszokat. Utána… A háború folytatódni fog, véresebb lesz, mint valaha.

– Nagyszerűen hangzik.

– Sajnálom.

Mina a fejét ingatta.

– Nem baj. Addigra megerősödök.

A mosolyát látva Eren torka elszorult. Nem akarta, mégis kimondta a bűvös, titkos szavakat:

– Nem tudom, mi fog történni, Mina. Én… Ma történtek dolgok. – Ha jól számolta, Levi hadnagy ezekben a percekben tette meg a jelentését Erwin parancsnoknál. Még mindig őrjöngött, amiért nem cipelhette magával Kiyomit, ahogyan az sem tetszett neki, hogy nem tudta szóra bírni Erent. De legalább azt megtudták, hogy Carlát és Historiát Kiyomi utasítására vitték el, s egyáltalán nem állt szándékukban őket bántani. Úgymond összegyűjtötték őket, mert valamire éppúgy készültek, ahogyan Eren is.

Kiyomi okos asszony volt, a levelet Levi előtt egy szóval sem említette.

Ez azt jelenti, gondolta a fiú, hogy nálunk van az előny.

Mina nem volt tőle annyira elragadtatva, mint azt elvárta, sőt kifejezetten bosszúsan préselte össze az ajkát. Eren részben megértette – amikor megismerkedtek, bizonyosan nem erre vállalkozott. Erre senki sem számíthatott, de ha már egyszer belecsöppent, kétféleképpen távozhatott belőle. Eren az egyik változatba bele se mert gondolni. Nem akarta elveszíteni Minát, mégis rettegett tőle, hogy egy nap történik valami, meghoz egy rossz döntést és a lány meghal.

– Ne haragudj – kérte. – Tudom, hogy…

– Készülsz valamire. – Mina Carolina hangja halkan csengett, ügyelt rá, hogy csak Eren hallhassa. Tudta, hogyha eljut azoknak a fülébe is, akik az ajtóban állnak, csak még nagyobb bajba sodorja Erent. – Ismerlek már, Eren – folytatta –, tudom, milyen a tekinteted, amikor készülsz valamire. Ez a nő, Kiyomi… Ahogy elmondtad… Levi hadnagy is gyanakodott rád, ezért vitt magával. Hallottam, hogy Petrával is sugdolóztál… Eren, én… Ismerem már a tekinteted. Túl jól ismerem.

Eren lehunyta a szemét és megcirógatta a lány arcát. Ezzel beigazolta a gyanúját: valóban készült valamire. Annie szöktetése, a szövetség Kiyomival…

Minden most fog elkezdődni, gondolta, már nem táncolhatok vissza.

Mina ujjai az arcára kúsztak. Egymás bőrét érezték a tenyerük alatt, s Eren biztos volt benne, hogy Mina őt bámulta csillogó szemmel. Még mindig nem nézett rá, kiélvezte az érintését. Gyengéden érintette, ugyanakkor szomorúan.

Most kellene megtennem…

A tökéletes pillanat…

A tökéletes pillanat, hogy megcsókolja Mina Carolinát – a lányt, akit mindenkinek a menyasszonyaként mutatott be –, nem létezett többé. A felismerés arculcsapásként érte. Megrezzent a szemhéja, mialatt a szája helyett a lány homlokára simította az ajkát, éppen olyan gyengéden és óvatosan, ahogyan Historiával vagy Mikasával is szokta tenni, és egyszerűen látta Mina szemében, hogy mindenre rájött. Amióta felfedte magát és az óriását, nem voltak titkaik egymás előtt – ezúttal sem titkolózott. A bocsánatkérés belülről égette, miközben a karjába zárta a lányt, de valahogy nem sikerült elfelednie a történteket. Hiába próbálta elterelni a gondolatait azzal, hogy Minával csókolózott, minduntalan Levi jutott eszébe.

A lány közelebb hajolt.

Még így is, hogy megértette, úgy tűnt, küzdött, hogy megmenthesse.

– Kérlek, ne kísértsd többé a sorsot! – suttogta a fülébe. – Nem akarlak elveszíteni. – Mély szomorúság áradt a hangjából, Eren önkéntelen ráemelte a pillantását. Összekapcsolódott a tekintetük, és a felismerés, mely napok, hetek, sőt talán hónapok óta lappangott benne, hirtelen a felszínre tört. Mina mindent tudott, mindenre számított és csupán várt, hogy ez minden magától alakuljon. Nem megmenteni akarta, tényleg az aggodalom, a baráti szeretet szólt belőle.

Sajnálom, ennek így kell lennie.

Sajnálom, ezt többé nem akarom.

Sajnálom, valahogy minden más lett.

Túl sokféleképpen próbálta el magában, egyik sem hangzott megfelelően.

– Sajnálom… – súgta vissza rekedten, annak ellenére is, hogy Levi hadnagy arra kérte, hogy többé ne szabadkozzon. Megtette, noha olyan döntést hozott, amit nem bánt meg. Meg kellett hoznia a jövőjük érdekében. Hogy megmenthesse vele Minát és saját magát. – Sajnálom, de… lehet, hogy mégis el kell veszítened.

Mina egyszerűen csak bólintott. Eren a fekete hajzuhatagba temette az arcát, az ajkával végigcirógatta a puha tincseket. Eltűnődött, vajon mikor vált ennyire egyértelművé, hogy ők ezt nem akarják. Vajon Annie-nak, aki mindig is azt állította, hogy csak Carla miatt akarják ennyire a házasságot, a kezdetektől fogva igaza volt? Szerette Minát, örült, amiért vele tölthette az elmúlt éveket, de hogy összeházasodjanak… és együtt kezdjenek egy új életet, ez valami olyasmi volt, amire Eren képtelennek érezte magát. Így is olyan szinten belerángatta a világába Minát, ahogyan soha sem kellett volna. Nem tehette meg vele, hogy még inkább belevonja, hogy őt is választás elé állítsa.

Ez nem így működött.

A lány kibontakozott az öleléséből, ám nem húzódott el tőle. Az ujjai Eren álla alá kúsztak, felfelé billentve az arcát, és ahogy összekapcsolódott a tekintetük, Eren megdöbbentő felfedezést tett. Mina Carolina nem látszott vérig sértettnek, sőt éppen ellenkezőleg – mint aki régóta várta már ezt a pillanatot, csak nem tudta, hogyan teremtse elő.

– Tudod – törte meg a kínossá feszülő csendet halkan –, azt hiszem, egy kicsit megkönnyebbültem. – Eren megnedvesítette az ajkát és aprót bólintott. Igen, a megkönnyebbültség jelei csillogtak a lány szemében. – Amióta csatlakoztunk a Felderítő Egységhez… minden megváltozott, Eren. Kicsit olyan érzés volt, mintha már réges-rég nem az esküvőnkre készülődnénk, hanem… mindketten éltük a magunk kis életét, egymástól eltávolodva. Sosem volt olyan pillanat, amikor csak egymással törődhettünk volna. És nem, ne érts félre, nem az zavart, hogy őröket kaptál, akik szó szerint lépten-nyomon a nyakadba lihegnek… – A pillantása az ajtó felé siklott, ahol Eld és Gunther álltak. A két férfi hatalmas figyelmet szentelt a repedések vizsgálatának, amiért mind Eren, mind Mina nagyon hálás volt. Kínos volt úgy beszélgetni, hogy ők is hallották. Kínos volt… ilyen dolgokról beszélgetni. A kapcsolatukról és annak végéről.

Mina mély levegőt vett: – De ezt még le tudom nyelni – mondta. – Azzal van a bajom, hogy máshogy viselkedünk… és mindkettőnknek így a jó. Egyikünk sem… hiányzott úgy a másiknak – fogalmazta meg óvatosan –, ahogyan kellett volna. Érted, ugye?

Eren erre is bólintással felelt. Jobban értette, mint azt Mina elképzelte. Ő is észrevette ugyanezeket, csak minden alkalommal más köntösbe bújtatta őket, hogy ne kelljen miattuk aggódnia. De attól, hogy leplezte, igenis léteztek és komoly konfliktust is tudtak volna szülni.

A kezébe vette Mina kezét, összefonta az ujjaikat és rájuk szorított. Nem kért többé tőle elnézést, és a lány sem kérte. Nem történt ajtócsapkodás, veszekedés, sírás vagy bármi ehhez hasonló. Gunther és Eld jelenlétében egyszerűen csak ültek és fogták egymás jobbját, szorongatták és a szorításba próbált belesűríteni mindazt, ami a lelkükben kavargott. Búcsúzkodtak, noha mindketten tudták, hogy az elválás nem fog egyhamar bekövetkezni. Ettől független Mina Carolina éppolyan jó barátnak bizonyult, mint Mikasa vagy Armin, Eren pedig nem akarta elveszíteni. Örült volna, ha azt hallotta volna a lány szájából, hogy ezek után ő vissza akar térni Karanes körzetbe a szüleihez, Mina azonban nem futamodott meg egykönnyen. Felderítőként tudta, mi a kötelessége, és semmi és senki kedvéért nem táncolt volna vissza. Maradt, csak egy fokkal biztonságosabb közegben, távolabb Erentől és a veszélytől. Többé… nem tudták őt felhasználni. Nem állította a frontvonalra, helyette másokat küldött úgymond a biztos halálba. Azokat, akik semmi más után nem vágyakoztak, csak a pince titkát akarták tudni. Akik olyanok voltak, mint Eren: szabadok akartak lenni, bármi áron.

– Kívánom… – hallotta meg a lány hangját, mire ránézett. – Kívánom – mondta könnyel a szemében –, hogy boldog életed legyen, Eren. Hosszú és boldog életet kívánok, még akkor is, ha tudom, hogy ez nem lehetséges. – Lenyelte a könnyét, felszegte a fejét. Erős lány volt, uralkodott az érzelmein, még akkor is, amikor a sírás nyilvánvalóan a torkát mardosta. – És kérlek – folytatta nagyon halkan –, ne csinálj semmi őrültséget.

** * **

Mina Carolina bizonyosan őrültségnek nevezte volna Annie szöktetését. Miután befejezték a beszélgetésüket, Eren magára hagyta a lányt. A szakítás mindkettőjüket megviselte, Eren is idegesen dörzsölte a szemét, miközben végighaladt a folyosón. Gunther és Eld, akik mindvégig zavarban voltak, természetesen nem kérdezősködtek. Eren hálás volt, amiért nem sajnálkoztak… amiért jóformán úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Erre volt szüksége, nem arra, hogy általuk is a sebeit nyaldossa.

– Lepihenek. – Nem búslakodhatott, még ha komolyan úgy érezte, hogy szüksége lenne néhány percre, amíg kifújja magát és átgondolja az eddig történteket. Számolt és jósolt. Levi hadnagy ekkor és ekkor beszélhetett Erwin parancsnokkal, Erwin parancsnok ekkor és ekkor hívhatta össze a többi felderítőt a tanácskozásra. Petrával ennyi és ennyi idejük maradt, hogy kivitelezzék az akciójukat, mielőtt bárki is megneszeli, hogy mire készülnek. A levél titka bármelyik percben kiszivároghatott.

A celláját ketten őrizték, Oluo és Petra, ők váltották Gunthert és Eldet. Ezt az előnyt Petrának köszönhették, addig csűrte-csavarta a szálakat, míg őt osztották be Eren mellé. Eren majd’ belepusztult az idegességbe. Eljátszotta előttük, hogy lefekszik aludni, elviselte, hogy Oluo gúnyolódott rajta, mikor Gunther elárulta, hogy szakítottak Minával, s közben minden úgy alakult, ahogyan eltervezte.

A párnája alatt szorongatta a titkos levelet, amivel meggyőzte Petrát. Nem merte előhúzni, pedig szívesen elolvasta volna még egyszer. Persze így is betéve tudta minden sorát. Valószínűleg Petra is, hiszen az igazság egy újabb töredékét tartalmazta – bár ő valószínűleg egy kukkot sem értett belőle.

Fel akarod szabadítani az emberiséget, de nem teheted, mert köt az esküd. Ennek ellenére mégsem adod fel.

Tudom, ki vagy, „Bagoly” utóda. A kör mindaddig folytatódik, míg nem teszünk ellene valamit.

A kilencedik, aki eddig visszavonultan élt a fényűző villájában, előbújt a hírre, hogy elfogtak kettőt is a hírhedt Titánok közül. Őt fogják felhasználni, mert hajlandó az egyezkedésre. El akarják törölni Ymir bűnös vérét a föld felszínéről, hogy írmagja se maradjon a hozzád hasonlónak. Most kell hadat üzennünk! Most kell megállítanunk őket!

Tudod, mit kell tenni, igaz, Eren? Te mindig is tudtad.

Ne féltsd a szeretteidet, biztonságban tudom őket. Csak a küldetésedre koncentrálj! Ne bosszú vezéreljen, hanem a szabadság utáni vágy, mert hiszem, hogy ez lesz a győzelmed kudarca. El kell jutnod a pincébe, fel kell fedned a szörnyű igazságot, utána pedig vissza kell térned oda, ahol minden elkezdődött.

És akkor… újra látjuk egymást, Eren, ahogyan megígértük egymásnak.

És a leggyönyörűbb az lesz, hogy többé nem kell elbúcsúznunk, mert ez a találkozás… végre-valahára az utolsó lesz.

K.

Eren végül összetépte a bizonyítékot. Amikor eljött az idő és az ajtó túloldaláról tompa puffanás jelezte, hogy Petra valahogy kiütötte Oluót, nem hagyhatta, hogy ez Erwin parancsnok vagy Levi hadnagy kezébe jusson. Mélyet sóhajtott és kinyitotta az ajtót. Petra zihálva simította a füle mögé az egyik tincsét, és ahogy találkozott a pillantásuk, bólintott.

– Ez egy őrültség – mondta –, de csináljuk.

Annie abban a pillanatban felnyitotta a szemét, hogy leértek hozzá a föld alá és Eren a nevén szólította. Petra a kardját kivonva, a falig hátrált ijedtében, ahogy tudatosult benne, hogy Annie mindvégig hallotta őket beszélni. Mindent értett, csupán úgy tett, mint aki aludt volna. A kristály nem volt elég erős ahhoz, hogy az idők végezetéig odabent tartsa, felemésztette az erejét. Ahogy megrepedezett, Annie pedig egy utolsó erőbevetéssel rásegített, hogy kikerülhessen, remegve, összeszorított szemmel zuhant Eren karjába. Nem tudott megmaradni a saját lábán, Erennek a karjába kellett emelnie és úgy cipelnie őt.

Petra a homlokára csapott.

– Hát ez remek! A lábán sem tud állni, hogy akarod kivinni innen?

Eren rávigyorgott.

– A segítségeddel, természetesen.

– Túl sokat feltételez rólam.

– Te pedig túl keveset énrólam, Petra.

A szigorú hang mögülük érkezett, Petra és Eren összerándultak.

– Eld!

– Ez nem az, aminek látszik…

– Nem? – vonta föl a szemöldökét a férfi. – Pedig nekem szöktetésnek tűnik, Petra.

– Látod? – húzta el a száját a lány, Eren felé fordulva. – Ezért mondtam, hogy ez őrültség!

– Eld nem fog minket beárulni… Ugye, Eld? – Eren nyugtalan pillantott a férfira. – Megtaláltad Oluót, igaz?

– Visszaküldtek érted, mert Erwin beszélni akart veled, Eren. – Eld a homlokát ráncolta. – Amikor megláttam Oluót eszméletlenül, a szobádat üresen, Petrát meg sehol sem találtam… Azt hittem…

– Hogy nekitámadtam Petrának, igaz? – Eren élesen kérdezett. Szorosabban ölelte magához Annie-t, és a hirtelen fellobbanó haragján nem segített, hogy Petra közben úgy helyezkedett el, hogy megvédhesse őket Eldtől. Nem Elddel akarta megküzdeni, hogy kijuttathassa Annie-t. Kedvelte a férfit, jobban, mint Oluót, ezért jobban is fájt a gyanakvása.

– Magamtól segítettem neki!

– Ne vágd magad alatt a fát, Petra.

– Eld, kérlek! – Eren legnagyobb meglepetésére Petra kezdte győzködni őt. – Tudom, hogy nem vagyunk barbárok, de ezt a titkolózást nem sokáig viseljük el… Láttam már Hanjit és Levi hadnagyot fehér köpenyben, kínzóeszközökkel. Tudom, mikre képesek, ha akarnak. Márpedig előbb vagy utóbb akarni fogják az információkat, és ha ez a lány – intett a fejével Annie felé – nem lesz annyira készséges, mint Eren, órákon át fogják kínozni!

– Hallod, miket beszélsz, Petra? – döbbent meg Eld. – Ezt te sem gondolod komolyan!

– Csak hagyj minket elmenni – kérte Eren is csendesen. – Ne kényszeríts olyasmikre, amiket később biztosan meg fogok bánni.

Eld szeme összeszűkült.

– Ezt vegyem fenyegetésnek?

– Engedj át minket! – lépett előre Petra, a fejét bűntudatosan leszegve. – Kérlek… Elviszem helyette a balhét. Csak most az egyszer… segíts rajtunk, Eld. Ha nem tetszik, gyere velünk, győződj meg a saját szemeddel Eren hűségéről, én is éppen azt tervezem…

– Ezekben a percekben győződöm meg a hűségéről, Petra! – csattant fel. – Nem látsz a szemedtől?

Ha Petra nem is látott, Eren igen. Tisztábban, mint valaha.

Nem tudom meggyőzni, nem fog segíteni. Nem kellett volna belerángatnom Petrát… De ahogy Annie-ra pillantott, aki kimerülten szuszogott a karjában, s annak ellenére, hogy látszólag aludt a kristályában, elnyomta az álom, miközben a fejét megpihentette Eren vállán, tudta, hogy meg kellett tennie. Nem kockáztathatott, féltette Annie-t.

– Eld, ha nem segítesz…

– Most azonnal Levi elé viszlek! – Eld kardot rántott, Petra szintúgy. Összecsaptak, de csak egy pillanatra. Árulás villant fel a férfi szemében, megbántottan nézett Petrára. – Petra… Ne csinálj őrültséget.

– Arra kértem Erent, hogy bízzon bennünk! – jelentette ki a lány. – Hát most én is meg akarok benne bízni! Ha te nem, akkor legalább én…

– Petra…

– Petra – szólt Eren halkan, Eld szavába vágva, mire hirtelen csend telepedett a folyosóra. Nem eresztette Annie-t a karjából, azonban változtatott a fogásán. – A ti oldalatokon állok, és remélem, hogy egy nap be tudom bizonyítani. Ahhoz viszont, hogy megmentsem Annie-t, ezt meg kell tennem.

– Eren, te meg…

Eren a szájához emelte a kezét.

– HÁTRÁLJ, PETRA! – süvöltötte Eld, miközben ő maga előrevetette magát. Olyan gyorsan mozdult, hogy Eren szeme tágra nyílt döbbentében; a kard éle a húsába hatolt, a torkán pedig ordítás tört fel. Az aranysárga fény robbanás keretében ragyogott fel, és Eren, hogy időt nyerjen maguknak, annak ismeretében, hogy korlátozott a mozgástere, csak egyvalamit tehetett: létrehozta egy olyan óriás alakját, aki csak csontokból állt. Semmi mást nem tehetett. A falak, a föld és a mennyezet megremegett körülöttük, ahogy az óriás testet öltött, védelmezően simulva köréjük, Eren pedig reszketve szorította magához Annie-t.

– Annie, kérlek… – suttogta a fülébe. – Ne hagyj cserben…

---

Megjegyzés:

1.) Most, hogy Kiyomi megérkezett és nem is akar egyhamar távozni, a pince titkára hamarosan fény derül. A következő fejezetben Annie megszólal, és Erennel valamint Petrával egyetemben a Felderítő Egység dönt a sorsukról.

2.) Kérdés: vajon ki az igazi ellenség?

3.) Hamarosan érkeznek a többiek is (Bertolt, Reiner, Jean, Sasha, Connie stb.)

4.) Eren/Mina Carolina szál véget ért, Levi/Eren mintha elkezdődne… Csak Eren ne tenné mindig tönkre azt a valamit, ami éppen elkezdődött. :D

Folyt. köv. jövő héten, addig is a figyelmetekbe ajánlanám az alábbi bejegyzésemet, amiben a terveimet ecsetelem a közeljövővel kapcsolatban:

Link