18. fejezet
Együtt
Erwin parancsnok piszok mázlista,
állapította meg magában Eren, miközben fél füllel Levi és Farlan beszélgetését
hallgatta. A férfival nem bántak kedvesen és emberhez méltóan, amíg
kivallatták, de nem okoztak neki maradandó sérülést. A bitófát az utolsó
pillanatokban, a kapcsolatai és az érvei révén tudta csak elkerülni. Mindenki
azt hitte, hogy soha többé nem fogják élve látni.
–
A bátyus tudja, hogy hallgatózol. – Isabel Magnolia, aki máris egy fokkal
szimpatikusabbnak tűnt azóta, hogy nem loholt a nyomában, mint Shiganshina
körzetben, egy gyanútlan pillanatban lopózott oda hozzá, hogy a fülébe suttogja
a bűvös szavakat. Eren, aki éppen serényen törölgette a port az asztal lábáról,
egész testében megmerevedett. Ösztönösen Levi felé kapta a fejét, Isabel pedig
ezt látva halk kuncogásba kezdett. – Hogy te mennyire vicces fiú vagy, Eren!
Miért is nem voltunk eddig barátok?
–
Mert ki akartam irtani az emberiség egy részét? – rántotta fel a szemöldökét
Eren fáradtan. Isabel mosolygós arcát beárnyékolta ugyan a rossz emlék, de nem
tudta teljesen elfelhősíteni. A mosolya szép volt és széles, a foga fehér. Bár
idősebb volt nála, Eren gyakran érezte azt, hogy mellette inkább ő a felnőttebb,
nem pedig a lány.
–
Áh, valóban. Nos – csapta össze a tenyerét –, mindenki követhet el hibákat.
Eren
Levi hadnagy felé pillantott. A hadnagy tekintete rávillant, és ahogy egymáséba
fonódtak, a férfi nem eresztette. Eren érezte, ahogy elönti a forróság. A
nyakán kúszott fel, hogy elérje az arcát, és hirtelen súlyosnak érzékelte a
rongyot is a kezében. Minden mozdulat nehéznek bizonyult, valamennyi gondolat,
ötlet ésszerűtlennek tűnt. A kíváncsiság mindezek ellenére csak nem hagyta
nyugodni.
–
Tényleg tudja, ha…
Be
sem tudta fejezni a kérdését, Isabel már rá is bólintott.
–
A bátyus előtt nincsenek titkok! – bizonygatta, Eren viszont mégis arra
gondolt, hogy ő bezzeg titkolózott. Nem nyugodt szívvel cselekedte mindezt,
sőt! Hatalmas háború dúlt a lelkében, fákat tépő-csavaró vihar, s mégsem
tehetett ellene. Küzdött saját maga ellen, és remélte, hogy egy nap mindent
napvilágra hozhat. Hogy eljön az a pillanat, amikor elmondhatja magáról, hogy
nincsenek titkai a férfi előtt.
De miért is olyan fontos, hogy ne
legyenek?, tűnődött el. Erre nem tudott válaszolni.
Armin is, akinek kifejtette az ezzel kapcsolatos problémáját, csak pislogott és
a száját tátotta. És sürgősen megígértette vele, hogy véletlenül sem köti
mindezeket Mikasa orrára.
–
Tudod, milyen – nevetett félszegen. – Jobb, ha nem aggódik feleslegesen.
–
Zavarban vagy. – Eren a kételyei ellenére is szemfüles maradt. – Miért? –
követelte a választ. Összevonta a szemöldökét, Armin pedig félrekapta a fejét,
hogy ne kelljen állnia a tekintetét. Hogy zavarban volt-e? Ez nem volt kérdés.
Szinte égett az arccsontján a bőre, és valahányszor Eren felé sandított, meg
kellett vakarnia a tarkóját. Végül, mielőtt Eren tovább faggathatta volna, egy
nevetséges ürügyet kiötölve kereket oldott.
Jean,
aki fültanúja volt a „titkos beszélgetésüknek”, elkerekedett szemmel,
fennhangon jegyezte meg később Marcónak:
–
Ez egy idióta. – És ezzel egy cseppet sem könnyítette meg Eren helyzetét, mert
innentől kezdve mindenki tudna akarta, hogy mi történt. A száznegyedik osztag
kölykökből állt ugyanis – vagyis Levi hadnagy mindegyiküket annak titulálta,
aki nem töltötte be a harmadik x-ét. Eren valamennyiük nevét ismerte már,
hiszen mindannyian részt vettek a Titánok elkapására vonatkozó küldetésben.
Mind beszivárogtak Shiganshinába, úgy tettek, mintha a dolgozni vágyás sodorta
volna őket olyan messzire az otthonuktól, s az ügyesebbek azt is elérték, hogy
Eren félig a bizalmába fogadja őket.
Csakhamar
rájött, hogy a személyiségüket illetően egyikük sem hazudott. Jean, a lóarcú
barátja éppolyan idegesítő és beképzelt alak volt, mint amilyennek
Shiganshinában megismerte, Marco a megtestesült jóság, Sasha és Connie a tréfás
kedvükben levők. Sasha folyton a hasára gondolt, Connie meg majdnem mindenről
elfeledkezett. Arról is, amiről kellett, de arról is, amiről nem.
És
egytől egyig kíváncsiak voltak Erenre. Arra az Erenre, akit ők nem ismerhettek,
mert Eren titkok mögé rejtette: az óriássá változó fiúra, aki az emberiség
ellen szövetkezett.
Eren
nagyon unta az izgatott vagy éppen ideges embereket. Nemcsak a száznegyedik
osztag… igazából mindenki megbámulta. Senki sem merte megszólítani, csak azok,
akik valamelyest kapcsolatba kerültek már vele – Hanji osztagvezető az
elmaradhatatlan cimborájával, Moblittal, egy másik beosztottja, Nifa, Petráék,
Mike, Nanaba –, ők is nem egyformán viselkedtek. Hanji a képességeit szerette
volna a leginkább megtudni, ezért amint erőre kapott, Annie-val mesélhettek
magukról és az óriásukról.
Armin,
akit csak nemrégiben fogadtak tiszteletbeli Titánná, rendszerint magába
roskadva hallgatta a beszélgetésüket. Eren sajnálta őt, mert pontosan átérezte,
hogy mi jár a fejében. Ő is hasonló állapotot élt meg, amikor megtudta, hogy
megette a saját apját. Ugyanúgy rémálmokkal küzdött, ugyanúgy szenvedett.
A
mostani helyzeten persze az is rontott, hogy Annie is távolságtartóbbnak tűnt a
szokásosnál. Ő teljesen félrevonult, ha tehette, így élte meg a maga kis
gyászát. Mert igazából ezt tették: gyászolták elvesztett barátjukat, s miközben
egyik szemük sírt a fájdalomtól és a szomorúságtól, a másik nevetett, amiért
visszakaphatta a barátját Armin személyében.
–
Nem akartam – hajtogatta a fiú. – Én… nem is emlékszem… Nem akartam!
–
Persze, hogy nem akartad. – Végül pont Annie tett rendet a lelkivilágában. –
Nem kérték ki előtte a véleményedet, és ha meg is történt volna, akkor sem
tudtál volna ellenkezni. Lázálomban voltál, a tested nem engedelmeskedett az
akaratodnak. Azért etted meg őt, mert ő így döntött. Valamiért azt akarta, hogy
megedd… hogy megmenthessen. Tudta, hogy mennyire fontos vagy nekünk és kész
volt áldozatot hozni az emberiségért. Becsüld meg… és ne engedd, hogy ez az
áldozat hiábavaló legyen. Megértetted?
Armin
ökölbe szorította a kezét. Eren sosem látott ehhez fogható elszántságot az
arcán; talán életében először most nem érzett bizonytalanságot. A hangja is
megváltozott, komolyabban és magabiztosabban csengett.
–
Megértettem.
–
Akkor jó. – Annie nem tulajdonított többet a beszélgetésüknek, lezártnak
tekintette azt. Soha többet nem beszéltek arról, hogy mit tett Armin –
pontosabban Rod miatt mire kényszerült –, és Eren megkérte a felderítőket is,
hogy ne emlegessék. Hanji tiszteletben tartotta a kérésüket, ha kíváncsi is
volt valamire, Erenhez vagy Annie-hoz fordult, Armint nem zaklatta. Mindannyian
tudták, hogy időt kell adniuk a fiúhoz, hogy megeméssze a történteket. Az ember
fia végül is nem minden nap falja fel az egyik jó barátját… nem igaz?
Márpedig
Armin ezt tette. Megette a barátját, amikor az kiszabadítottak a láncok és a
szögek fogságából. Kitárt karral, rettegésbe torzult arccal, és Armin szerint
egyedül akkor bánta meg a döntését – akkor sem teljesen –, amikor a halál íze
már szétterjedt a szájában. Akkor az ajka sikoltásra nyílt, és Armin… Tágra
nyílt szemmel, zihálva és reszketve riadt fel minden egyes alkalommal,
valahányszor újraálmodta azt a pillanatot, mikor öntudatra ébredt az óriása
testében, az égető forróságba.
Eren
megrázta a fejét, ahogy erre gondolt. Azt remélte, hogy ezzel elhessegetheti az
emlékeket, de még így sem sikerült. Hiába koncentrált egyedül a takarításra, a
napok teltek és múltak, az éjszakák azonban nem lettek könnyebbek, bármennyire
is reménykedett bennük. A gyengéd érintés a csuklóján azt is eszébe juttatta,
hogy nincs egyedül többé a vállára nehezedő teherrel kapcsolatban. Senki sem
akarta többé kihasználni, hagyták, hogy maga hozza meg a döntését és ahhoz
viszonyultak ők is. Erwin parancsnok így határozott, a döntését pedig senki sem
kérdőjelezte meg. Újabb meg újabb alkalmat kínáltak neki az ellenszegülésre,
Eren azonban mindannyiszor együttműködött a felderítőkkel. Amit elmondhatott,
azt elmondta nekik, amit megmutathatott az óriásából, azt megmutatta. A nap
végére mindig majd’ összeesett a fáradtságtól, reggelre meg a szeme alá sötét
árnyékot vont a kimerültség, mégis vállvonással felelt az aggódó barátainak.
Egyszer
sem mondott nemet Hanjinak, aki újra meg újra kísérletezni szeretett volna
vele. Persze a kunyhótól jó messzire kellett vonulniuk ahhoz, hogy
biztonságosan véghezvigyék az átváltozást, ráadásul arra is ügyelniük kellett,
hogy a Katonai Rendőrség ne szúrja ki őket. Amíg Erwin értük küzdött, nem
lehettek felelőtlenek.
Valahányszor
Hanjinak kísérletezni támadt kedve, Levi hadnagy velük tartott. Nem avatkozott
bele, csak akkor, amikor Eren már alig állt a lábán és az orrából ömleni
kezdett a vér. Akkor zsebkendőt nyújtott, sőt, amikor csak még jobban
összemaszatolta az arcát, maga törölte meg neki, és közben nem felejtett el
dühös pillantást vetni vagy rárivallni Hanjira a felelőtlensége miatt.
Eren
élete kulcsfontosságú volt, ahogyan Annie-é és Arminé is. Végre olyan erőt
birtokolhattak a falakon belüliek, amikről álmodni sem mertek: óriásokat, akik óriások ellen harcolhattak az emberiség győzelme érdekében.
Ahogy
Isabelre emelte a tekintetét, aki időközben leguggolt mellé és úgy viszonozta
azt, az ajka meglepett „ó”-t formázott. Isabel nem húzta el a kezét, sőt a
szorítása bátorítóan erősödött fel Eren csuklója körül. Mindketten Levi hadnagy
irányába sandítottak, aki összeráncolt szemöldökkel biccentett egyet Farlannak,
majd, szemlátomást ingerülten fordult oda a soron következő felderítőnek. Sasha
egy szem burgonyával a kezében tisztelgett. Összeszorította a szemét,
megfeszítette a testét és így még véletlenül sem tudott a hadnagyra nézni. Eren
majdnem elnevette magát, amikor rájött, hogy erre azért volt szükség, mert
egyszerre csodálta a férfit és egyszerre rettegett tőle.
–
Nem könnyű a bátyussal – rántotta meg erre a vállát Isabel. – De ő jó ember.
–
Tudom – suttogott vissza Eren, és érezte, ahogy a forróság az arcába kúszott.
Az ajkába harapott, s a szempillája alól, titkon tovább figyelte Levit.
Mondhatni, a kapcsolatuk alaposan megváltozott azóta, hogy először találkoztak.
Vagyis úgy először, amikor Eren már nem kisgyerekként ácsorgott a Shiganshina
körzetbeli szedett-vedett banda társaságában, a nyakát nyújtva, hogy mihamarabb
megpillanthassa rajongása tárgyát, hanem felnőttként, jobban értve a világot és
a benne élőket.
Így minden más volt,
maga Levi hadnagy is. Eren teljesen más szemszögből láthatta és ismerhette meg
a férfit, és így még inkább akarta ezt a… ismeretséget, fogalmazta meg végül
inkább így magában.
Néha
nem értette saját magát és az érzéseit. Soha senkiben nem bízott úgy, mint Levi
hadnagyban.
–
Ennek nagyon örülök – válaszolta Isabel kellő komolyságot vegyítve a hangjába.
A játékosság teljesen eltűnt az arcáról, Eren talán akkor látott ehhez
foghatót, amikor Farlannak meg Levijal a Titánok nyomába eredtek, hogy elkapják
őket. Akkor levetkőzte azt a vidám, szeleburdi énjét, helyette pedig egy
megkomolyodott felnőtt bőrébe bújt. – Tudod – folytatta, miközben arcát különös
kifejezés ülte meg –, úgy vettem észre, hogy a bátyus nagyon törődik veled. Ő…
tényleg egy jó ember – győzködte Erent –, csak néha furcsán fejezi ki, ha… hát,
ha kedvel valakit – jelentette ki sután. – Ő egyszerűen ilyen.
Eren
felvonta a szemöldökét.
–
Kedvelne engem? – Már a feltételezés is arra késztette, hogy elnevesse magát.
Mivel Levi alig állt tőle néhány méterre és éppen a nem tetszését fejezte ki
Sasha jelentését hallván, csupán egy halk kuncogást engedett meg magának, de
még így is úgy érezte, mintha a férfi tisztán hallotta volna. Az érzés csak
fokozódott, amikor Levi tekintete hirtelen rávillant. Nem volt benne biztos
ugyanis, hogy ez azért történt, mert elcsípte volna a jókedvét, vagy inkább
azért, mert Sasha olyasmiről számolt be neki, ami őt is érintette. Bármelyik lehetett. Vagy az is
előfordulhatott, hogy csak úgy ránézett, mert egyszerűen olyan
kedvében volt.
Isabel
bezzeg értetlenül terelte vissza a figyelmét a beszélgetésükre.
–
Már miért ne kedvelne? Téged mindenki kedvel, Eren! – tette hozzá aztán egy
kicsit zavartan, majd elpirult a saját hazugsága hallatán. Eren nem tudta többé
megállni a kikívánkozó nevetést. Előregörnyedt, úgy kacagott fel, és azonnal
magán érezte Levi pillantását (sőt úgy mindenki másét is, a csodálkozást és a
döbbenetet egyszerre, mely egyeseknél félelemmel, másoknál undorral vegyült).
Sietve
megtörölte a szemét, ugyanis még a könnye is kicsordult, és amikor ismét Isabelre
nézett, megajándékozta az egyik ritka mosolyával. Sosem úgy mosolygott, hogy a
fogát is lehetett látni, így pedig, legalábbis a legközelebbi barátai,
ismerősei szerint még inkább hasonlított az édesanyjára.
Anya, jutott
eszébe az asszony, akivel még mindig nem találkozhatott, noha Kiyomi
megnyugtatta, hogy nem kell aggódnia a jólléte miatt, remélem, tényleg nem esett bajod… És remélem, rendszeresen beadják
neked a gyógyszeredet is. Kiyomi Azumabito ugyanis tehetős asszony volt,
ráadásul remekül értett hozzá, hogyan manipulálja az embereket. Eren meg sem
lepődött, amikor kiderült, hogy alig érkezett a falakon belülre, máris az
irányítása alá tudott vonni bizonyos szekciókat (például az Alvilágot). Csak vigyázzon az anyámra, gondolta,
majd felemelte a fejét. Kiyomi asszonysághoz hasonlóan az sem okozott neki
meglepetést, hogy Levi időközben otthagyta a hebegő-habogó Sashát, s odalépett
elé. Karját összefonta a mellkasa előtt, és meglehetősen mogorvának tűnt,
miközben lebámult Erenre. Ritka pillanatok közé tartozott, amikor nem „fel”,
hanem „le” kellett pillantania ahhoz, hogy találkozzon a tekintetük. Eren
szórakozottan állta a pillantását.
A
férfi egyből ráförmedt:
–
Mi ilyen mulatságos? Isabel? Te talán
fel tudnál világosítani? – kérdezte élesen. Míg Farlan lemondóan a tenyerébe
temette az arcát, Isabel feszengve nézett körbe segítségéért. Eren észrevette,
hogy halványan kipirult a bőre Levi számonkérő hangsúlyától.
–
Csak a takarítás… – motyogta.
–
Akkor legyen kevésbé mulatságos és
mondjuk precízebb – húzta végig az
ujját az asztalon. Bár vagy háromszor áttörölték, még mindig tudott találni
valamit, amibe beleköthetett. Eren teljesen elvörösödött a szégyentől.
–
Megoldjuk! – vágta rá. – Sokkal jobban oda fogok figyelni a munkámra. –
Igazából pont ő volt az, aki mindenkinél alaposabban végezte a rábízott
feladatot, pont azért, hogy bizonyíthasson a Felderítő Egységnek. Nem
panaszkodott, valahányszor valaki ki akarta húzni magát a feladatot alól és
megkérte, hogy csinálja meg helyette, sőt azonnal tisztelgett, majd a következő
pillanatban neki is esett, hogy minél jobban letudhassa azt. Néha elkalandozott
a figyelme, és olyankor nekitámasztotta a homlokát a falnak vagy éppen a seprű
nyelének, és lehunyt szemmel próbálta magát meggyőzni, hogy megéri minden szenvedés, minden fájó
porcika, mert elnyeri vele a bizalmat és a tiszteletet.
Úgy
tűnt, Levi elől semmi sem maradhatott titokban. A szeme megvillant, és mielőtt
Eren tovább folytathatta volna, kinyúlva elkapta a csuklóját. Isabellel
ellentétben egy cseppet sem finomkodott, egyetlen erős mozdulattal talpra
rántotta a döbbent fiút, és nem törődve a sóbálvánnyá merevedett környezetével,
elkezdte húzni maga után. Az őrök elléptek az útjukból, a fiatalabbak a
szemüket is lesütötték, annyira zavarba jöttek, ahogy elhaladtak mellettük.
Eren
tiltakozni sem tudott, sőt egy szót sem tudott kinyögni. Mire feleszmélt, már
odakint próbált lépést tartani Levijal, aki mindenféle magyarázat nélkül, egyre
gyorsabb járásra késztette őt. A végén kifulladva ütközött a férfi hátának.
–
Hé! – Végre hangot adhatott a nemtetszésének. – Legközelebb szólhatnál, ha
ennyire hirtelen megáll! Te jó ég – dörzsölte meg a homlokát –, ez azért nagyon
fájt!
Levi
ráemelte a tekintetét; hűvös nyugalommal a hangjában kérdezett:
–
Tényleg be tudod tömni a Mária falat?
–
Öhm… igen. Miért kérdezed? – Eren éppolyan óvatosan tette fel a kérdést,
ahogyan felelt. A hangjából bizonytalanság csendült ki, de az egyáltalán nem
arra irányult, hogy kételkedni kellett volna a képességeiben. Levi hirtelen
faggatózása váltotta ezt ki belőle, s ahogy a kunyhó háta mögött álltak,
közvetlenül a falhoz simulva, megcsapta őt a hideg szél is. Borzongott, de nem
csak attól, ökölbe szorította a kezét és erőt próbált venni magán. – Meg fogom
keményíteni a testemet – magyarázta aztán, amikor látta, hogy a férfi nem
válaszol. – Bizonyára tapasztaltátok, hogy Annie óriása képes rá, hogy
megkeményítse a testének bármelyik pontját. Ugyanezt fogom alkalmazni, de nem
egy konkrét testrészre fogok koncentrálni, hanem az egész óriásomra. Én… sosem
csináltam még ilyesmit – vallotta be, mire Levi szeme összeszűkült. Mielőtt a
férfi megjegyzést tehetett volna rá, gyorsan így folytatta: – Mondanám, hogy
bízzuk Annie-ra, ő viszont gyorsabban tud támadni, ráadásul számtalan technikát
kifejlesztett már… Nevetséges, nem? Én vagyok a Támadó Óriás, az én feladatom lenne a támadás… De… Mindegy – rázta meg a fejét. – Én fogom megkeményíteni
a testemet, Annie pedig védelmezni és támadni, Armin pedig… – Megcsuklott a
hangja, ahogy a barátjára gondolt. Teljesen elcsendesült.
Levi
felsóhajtott.
–
Értem – mondta. – Hagyjuk.
–
Úgy gondolod, hogy…
–
Nem sokat időzünk már itt – felelte erre. – Amint kicsit elülepedik a szökési
kísérletetek okozta pánik, háborúba vonulunk. Azt hiszem, akkor jobban
megérthetjük, honnan valósi Kiyomi asszonyság is… Bár… – Fintor szaladt át az
ajkán. – Erwin mondott dolgokat. Az apja… Tudtad, hogy az apját megölték?
–
Hallottam a hírét. – Eren arca elkomorult, óvatosan fogalmazott. – De nem
ismerem a részleteket.
–
Erwin apjával a belső osztag végzett, Eren. – Levi elfordította a fejét. – Egy
emberiséggel kapcsolatos titok miatt… Mondjuk úgy, Mr. Smith kételyeket
állított fel a történelmünkkel kapcsolatban. A falakon túli világ… Vajon
tényleg mi vagyunk az utolsók? – A fintor ismét visszaköltözött a szája
szegletébe. – Kiyomi históriáját hallgatva… titeket látva… Nyilvánvaló, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek. A falakon túli
világ… hatalmas… és emberekkel lakta, nem igaz?
Eren
összeszorította a fogát.
–
Mire vársz, kölyök? – mordult fel Levi. – Válaszolj!
–
Mondtam, hogy…
–
Tudom-tudom, az eskü. – Levi unottan legyintett. – Tehát igaz a
feltételezésünk. A pincében valami ezzel kapcsolatosat fogunk találni, ezt is
jól sejtem, nem?
–
Sosem voltam a pincében. – Eren erre nyugodtabban válaszolt. – Mint mondtam, én
magam sem ismerem apám titkait… Zeke megosztott velem néhányat, de ő egy
teljesen más szemszögből látja a világot és apánk tetteit… Én… Sosem hittem el
vakon minden történetét, de… mostanra még több kételyt állítottam fel.
–
De ő attól még a bátyád – mutatott rá Levi. – Nem akarod bántani.
–
Ő nem az ellenségem.
–
Értem.
Levi
megérintette a vállát. A keze lustán időzött el rajta, Eren mégis hatalmas
súlyként fogta fel. Forróság áradt szét a testében, a feje búbjától a lábujja
hegyéig érezte, és hirtelen annyira közel kerültek egymáshoz, mint legutóbb,
amikor szintén csak annyira volt képes, hogy elvörösödjön. Nem értette, hogy a
férfi miért viselkedett így, de valamiért egy cseppet sem bánta. Eszébe sem
jutott Mina Carolina, az nem volt több látszatnál. Szerette a lányt, ám egyszer
sem érzett heves, felülmúlhatatlan szerelmet iránta. Mindig azt tartotta szem
elől, hogy az anyja ne aggódjon a jövője miatt. Egy szilárdnak tűnő kapcsolat,
egy kedves, gyermekszerető, ráadásul házias és talpraesett lány, Mina Carolina
a megtestesült tökéletességnek látszott valamennyi ember szemében. De ez…
mindig is hamis volt. Valóságos
idill, hiszen a veszekedés is pillanatok alatt megjuhászkodásba csapott át.
–
Ezt a kérdést nem tudtad volna feltenni odabent? – Eren a fejével a kunyhó felé
bökött. – Muszáj volt átrángatni az egész udvaron?
–
Ha valóban vissza akarjuk szerezni a Mária falat és meg akarjuk ismerni a
titkokat, katonákra lesz szükségünk. A Felderítő Egység létszáma alaposan
megcsappant, a beszari alakok mind átálltak a Katonai Rendőrséghez. Tudtad,
hogy Rod Reiss magához ragadta a hatalmat? Az unokatestvéred nevében kezdett
neki a kormányzásnak.
–
Historia bárhol is legyen, nagyobb biztonságban van! – vágta rá erre Eren
hevesen. – Minél távolabb van Rodtól és a rohadék nagybátyádtól, annál szerencsésebb!
– Az arcát ezúttal nem a zavartság, hanem a harag pírja színezte vörösre. Tágra
nyílt a szeme, miközben viszonozta Levi pillantását, s még az orrcimpája is
árulkodóan remegett, annyira elöntötte a düh. Sem Rod, sem Kenny nem tartozott
azok közé, akikre szívesen gondolt.
Levi
felsóhajtott; az arca elkomorult.
–
Nézd, Eren – mondta –, azért hívtalak ide elsősorban, mert Farlannal úgy
döntöttünk…
–
Újabb kísérletezés? – Eren nem hagyta, hogy végigmondja. – Mehetünk… Erősnek
érzem magam. – A hangjába bizonytalanság kúszott. – Vagy a takarítás? Mondtam,
hogy megoldom Isabel helyett is! Silány munka volt az eddigiek, elismerem!
–
Eren, elég! – Kéz simult a szájára, Erennek még a lélegzete is elakadt. Levi
komolynak tűnt, miközben gyengéd erővel a falnak kényszerítette. A hideg szél
így kevésbé érte őket, aminek Eren nagyon hálás volt, mert így is állandóan
borzongott.
Levi
odahajolt hozzá. – Az összes kis idióta közül te vagy az egyetlen, aki tudja
is, hogyan kell takarítani. – A szája szegletében alig észrevehető, szinte már
büszkének nevezhető mosolyféleség bujkált. Eren nem akart hinni a szemének.
–
Akkor a kísérletezés… – motyogta mintegy magának. – Én… mehetünk.
–
Nem megyünk. – Levi a fejét rázta. A kéz szájáról a homlokára siklott, s Eren
hirtelen forrónak érezte magát, mintha az egész testét lángra lobbantották
volna. – A barátaid mondták, hogy mindig is ilyen vagy, de nem gondoltam volna,
hogy ennyire nem törődsz magaddal – mormolta. – Nem is érzed, hogy nem vagy
jól?
Nem,
nem érezte.
Annyira
kimerült az elmúlt napokban, hogy jóformán mindene fájt. Hogy néha fázott, néha
meg meleg volt, csak rátette a habot a tetejére.
Levi
felsóhajtott, de nem húzta el a kezét.
–
Ma nem csinálhatsz semmit – jelentette ki aztán ellentmondást nem tűrően. –
Vedd úgy, hogy ez a parancs a hadnagyodtól és a parancsnokodtól is van. Biztos
vagyok benne, hogy Szemöldök úr is egyetértene velem, ha látná, hogy mennyire
csillog a szemed.
Eren
azonnal lesütötte azt. Mikor Levi az álla alá nyúlt, felfelé billentve az
arcát, bármennyire szerette volna, nem vitte rá a lélek, hogy összeszorítva
teljesen elkerülje a férfi pillantását. Kábultan bámult a szemébe, és a
borzongás ismételten újra meg újra végigszaladt a gerince mentén.
–
Azért hívtalak ide – folytatta Levi lágyan –, mert amíg azok az ostobák
embereket próbálnak gyűjteni, mi Kiyomi asszonysággal fogunk tartani.
–
Kiyomival? – Eren eltátotta a száját. – Kiyomi elmegy?
–
Hazamegy – vonta meg a vállát Levi. – Mindenki haza akar menni, nem? Annie
barátod is hazavágyik.
–
Igen, de… – Eren nem találta a szavakat. – Miért pont most?
–
Eleget vártunk, nem?
–
És… csak mi ketten?
–
Nem. – Levi bosszúsnak tűnt; úgy nézett rá, mintha őt is azok közé sorolta
volna, akiket korábban idiótának titulált. – Nyilvánvalóan nem megyünk ketten,
de nem is visszük magunkkal az összes erős támaszt. Kellenek ide is emberek,
hogy elintézhessék a nagybátyáinkat.
–
A barátaim…
–
A kis barátnőd ragaszkodik hozzá, hogy velünk tartson.
–
Mikasa? – lehelte a nevét Eren. Hát
persze, gondolta, Mikasa sosem hagyna
cserben.
–
De őt nem visszük magunkkal.
Eren
meglepetten nézett rá.
Logikus, fejtette
meg, Mikasára itt van szükség. Ha
megyünk… ha nem ketten megyünk… Akkor nyilván az osztagból fognak elkísérni. Farlan
és Isabel esetleg. Vagy inkább csak Farlan, mert Isabelt mindketten nagyon
féltik, mosolyodott el. Armin és
Annie nem jöhetnek, rájuk egy esetleges támadás miatt itt van szükség… Ezek
szerint akkor…
–
Farlan fog velünk jönni. – Levi, ahogy a homlokára csúsztatta a kezét,
hátrasimította a haját. Eren valamilyen okból kifolyólag megremegett az
érintése alatt. Zavarában a benne bujkáló lázra fogta, meg arra, hogy a
mozdulat annyira váratlanul érte, hogy esélye sem maradt rá, hogy felkészüljön.
–
Erwin parancsnok beleegyezett ebbe? – suttogta. Száraznak érezte a torkát, a
hangját meg rekedtesnek hallotta. – Nem fogja azt hinni, hogy… – Soha nem jövünk vissza?
–
Egyetért vele, hogy szükségünk lesz Hizuru népének a támogatására. Bárkik is
legyenek ők.
–
De ahhoz, hogy eljussunk oda…
–
Kiyomi asszonyság megtalálta a módját, hogy idejöjjön a Mária fal elpusztítása
ellenére is.
–
Ez igaz, de…
–
Akkor mi is megtaláljuk a módját, hogy eljussunk a szülőföldjére.
Eren
elvesztette az egyensúlyát, az egyensúlyával együtt pedig a maradék erejét is.
A rázúduló információk közepette megbicsaklott a térde, és minden bizonnyal a
földre csúszott volna, ha Levi döbbenetesen gyors sebességgel nem zárta volna a
karjába. Az utolsó pillanatokban mentette meg, Eren hálásan nyomta neki a fejét
a mellkasának.
–
Pihenj le. Ha miattad nem tudnánk elmenni, biztosra veheted, hogy itt hagylak –
fenyegetőzött. – Így is túl sok időt veszítettünk.
–
Bocsánat.
Levi
sóhajtott.
–
Idióta – mormogta, miközben változtatott a fogásán, és hagyta, hogy Eren
ránehezedjen. – Visszakísérlek a házba, a takarítást bízd a többi kölyökre.
Visszafelé
senki sem állította meg őket, de árgus szemekkel lesték minden mozdulatukat.
Levi egyenesen a szobájáig kísérte Erent; mivel Arminnal közösen osztoztak
rajta, a fiút is odabent találták, ismételten az ágyán kuporogva. Csak bámult
maga elé – néha iszonyattal, néha a homlokát ráncolva, és az ajkába harapott,
amikor észrevette Eren és Levi kettősét. Levi úgy döntött, innentől már
rábízhatja a dolgot. Benyomta Erent az ágyba, majd úgy lépett el tőle, mintha
Eren fertőző beteg lett volna; a szeme tágra nyílt, az arcára volt vésve a
döbbenet. Hogy mi járt a fejében, azt képtelenség lett volna megállapítani. Még
Armin is abbahagyta az önmarcangolást, rájuk pillantott és összevonta szőke
szemöldökét.
–
Beteg vagy? – csodálkozott. – Te nem szoktál.
–
Kimerült – pontosított Eren, és megnedvesítette az ajkát, ahogy Levira
tekintett. – Alszom egyet és már jobban is leszek.
Levi
lassan bólintott. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg Erent tanulmányozta
elmélyülten, Eren pedig semmit sem értett az egészből, aztán váratlanul sarkon
fordult, és mielőtt bármelyik fiú megállíthatta volna, már az ajtó túloldalán
termett, az meg hangos csattanás és fülsértő nyikorgás közepette vágódott be
utána.
Eren
szóhoz sem tudott jutni a döbbenettől.
–
Ez furcsa volt – jegyezte meg Armin.
–
Sosem láttam még így viselkedni – értett egyet Eren. – Vajon mi üthetett belé?
Armin
továbbra is a homlokát ráncolta. Élettelibbnek tűnt, ahogy volt min tanakodnia.
Eren igazából meglepődött, amiért egyedül találták; amióta kiderült, mennyire
megrendítették a visszatéréséhez kapcsolódó történtek, valaki mindig
hozzácsapódott, hogy ne legyen magányos. Eren legnagyobb meglepetésére ezt
többnyire Annie vállalta – Mikasa rosszallására, őt ugyanis állandóan
elszólították a kötelességei, így nem lehetett velük –; amikor meg nem Annie,
akkor Hanji szórakoztatta az újabb meg újabb elméletével. Armin az összeset
végighallgatta, sőt még bólogatott és tanácsokat is adott. Ő volt az első
ember, aki nem kapott frászt az osztagvezető lelkesedésétől.
Eren
elmosolyodott a gondolatra.
–
Azóta beszéltetek Minával? – Armin
hirtelen kezdeményezett beszélgetést; úgy puhatolózott, mint aki azt hitte,
Erent annyira megviselte a szakítás. A kapcsolatukon tulajdonképpen semmit sem
változtatott a tény, hogy szétmentek – ugyanúgy megölelték egymást, ugyanúgy
beszélgettek –, és Armin úgy tűnt, kezdett erre ráérezni, miután eleget
figyelte Erent. – Ahogy látom, ez tényleg egy jó döntés volt – állapította meg.
– Nem szerettem a gondolatát, hogy el akarod venni feleségül az édesanyád
miatt.
–
Te is ezzel jössz?! – förmedt rá Eren. – Nemcsak anya játszott szerepet ebben
az egészben!
–
Jaj, Eren! – Armin sóhajtott és a szemét forgatta. – Nagyon jól ismerlek, te
vagy a legjobb barátom. Pontosan tudom, mikor hazudsz, vagy próbálod
éppenséggel a hazugságot elhitetni saját magaddal… Most is ez történik. Mina
Carolina rendes lány, de te is tudod jól, hogy nem úgy szeretted, ahogy
szeretned kellene valakit.
–
Mintha te annyit tudnál a szerelemről!
Armin
nem látszott megbántottnak, de a szeme azért megcsillant.
–
Nézd, Eren. – A hangja keményen csengett. – Együtt töltöttük a gyermekkorodat.
Szerintem tényleg mondhatom, hogy tudom, mikor rajongtál valakiért és mikor
lettél valakivel nagyon jóban. Nem voltál valami népszerű a velünk egykorúak
körében. Nagyon sokáig csak én voltam az egyetlen barátod.
–
Szerintem jobb lesz, ha most ledőlök egy kicsit.
–
Eren!
–
Nem érzem jól magam, Armin – húzta magára a takarót. – Pihenni akarok.
–
Tudod, neked mindig is a Felderítő Egység volt a legnagyobb szerelmed. – Armin
elővigyázatosan fogalmazott, nem azt mondta ki, amire igazán gondolt, Eren
azonban így is értette. A kimondatlan üzenet annyira tiszta volt, nyers és
igaz, hogy felért egy arculcsapással.
Eren
összeszorította a szemét és a fal felé fordulva behajlította a térdét. Az új
pozíció biztonságot adott, ráadásul a hátát mutathatta Arminnak. A fiú nem
sértődött meg, sőt még kuncogott is és maga elé azt mormolta, hogy „már megint mennyire gyerekes vagy”.
Eren az összes megjegyzést figyelmen kívül hagyta.
–
Csinálj, amit akarsz, de ez az igazság. – Armin végül ezzel zárta a beszélgetésüket,
aztán fészkelődött egy sort, majd visszasüllyedt az önmarcangolásba. Így
maradtak, Eren pedig nem bánta. Ahogy lehunyt szemmel pihent az ágyban,
hirtelen érezte meg, hogy valójában mennyire fáradt.
A végén tényleg elalszom…, gondolta.
Amikor
valóban megtörtént, össze-vissza álmodott mindenfélét. Magát látta
kisgyerekként, amint Shiganshinában a Mária fal kapuja felé tartó felderítőket
figyeli, egyiket a másik után; fekete lován valahogy az összes közül kitűnt
Levi hadnagy alakja. Érezte, hogy felgyorsult a szívverése, amikor a hadnagy
tekintete egy pillanatig elidőzött rajta.
Észrevett!
A
gyerek-Eren, a tudatlan, naiv gyerek-Eren elégedetten villantotta meg a
mosolyát.
A
lány Levi hadnagy lova elé lépett. Sötét hajzuhataga, mely máskor hosszan omlott
a hátára, ezúttal rövid tincsekben végződött. Könnyek csillogtak örvényként
fénylő szemében, és Eren hirtelen megpillantotta a kezében az üres injekciós
tűt. A szérum már tombolt a vérében, ő maga pedig Arminhoz hasonlóan
újjászületett. Az arcát az óriássá változás jelei tarkították, mély, haragos
vörös barázdák, melyek szerteszét ágaztak.
A
hangja végtelenül szomorúan csengett:
– Eren… Úgy sajnálom, Eren.
Erennek
nem kellett azon töprengenie, hogy kivel áll szemben: ritkán látott
unokatestvérének alakját akkor is felismerte volna, ha az köpeny csuklyája mögé
rejtőzött volna. Frieda karcsú volt és magas, a vonásaiban Historiára
emlékeztetett, a méretében egy cseppet sem. Szép metszésű, csinos arcára a
barázdák mellé rászáradtak a könnyei is. Ugyanazt ismételte, ugyanolyan esdeklő
hangon kért bocsánatot, mint első alkalommal, Eren meg kiszáradt torokkal állta
a tekintetét.
A
fal felé tartó békés vonulás képét elmosta a vér és az oszló testek látványa.
Eren mindig csak álmodozott az óceánról, elképzelte a levegőben terjengő
sósságot, a makulátlan, sötétkék vízen megtörő nap sugarainak csillogását, de
sosem tudta, hogy az általa képzeltek mennyire állják meg a helyüket a
valóságban. Most mégis úgy érezte, hogy valami ilyesmire számíthat, ha térdig
gyalogol az óceán vizében. Annyi különbséggel persze, hogy a valóságban
bizonyosan nem tűnt volna a víz vérnek. Forró vértengerben találta magát,
gombóccal a torkában, remegő, szaporán verdeső szívvel, Frieda Reiss pedig a
kezét nyújtotta az ismeretlen tájak felé.
–
Az óceán túloldalán – mondta szépen
csengő hangján – ott vár ránk a
szabadság… De… – Örvénylő tekintetét Erenre fordította, és hagyta, hogy a
fiú ráismerjen a benne bujkáló Koordinátorra. – Mi tudjuk, nem igaz? – szomorodott el. – Mi tudjuk az igazságot… Az egyetlen igazságot… Csak mi ketten – sóhajtotta.
– Mi minden titok őrzői vagyunk kerek e
világon. Mi tudjuk, hogy a szabadságon kívül más is vár ránk… Elfeledett,
bosszúszomjas népek, förtelmes ideológiával átmosott szegények… Ostobák, akik
mit sem értenek a világból. Akik azt hiszik, minden akkor kezdődött, amikor
Karl… – Az első falakon belüli király neve éghette az ajkát, mert hirtelen
elhallgatott. Tágra nyílt a szeme és a kavargó örvény még erősebben kitűnt
belőle, szinte teljesen felette a kék íriszét. Megváltozott a szeme színe, a
tekintete, ahogyan mindenkié, aki a Koordinátor erejének hordozójává vált és
így megismerhette a nagy titkokat. – Sokkal
korábban kezdődött – mormolta végül. – Ez
egy üzenet, Eren. – Most először mondta ki úgy a fiú nevét, hogy valamit át
kívánt neki adni. Többnyire nem foglalkozott a jelenlétével, vagy ha igen,
akkor újra meg újra olyasmikért szabadkozott, amiket nem ő követett el. – Vissza kell térned – jelentette ki –, mégpedig oda, ahol minden elkezdődött. Ez
egy üzenet neked őáltala… Ymir… üzenete…
Frieda
alakja elhalványodni látszott. Eren a nevét hallotta, több szájból, többször,
egyre erőteljesebben. Szólongatták és mintha rázták volna, a vértenger elapadt,
maga az egész világ, amit az elméje kreált, remegni kezdett. Olyan érzés volt,
mintha földrengéstől rázkódott volna, és Eren megannyi tájat látott maga előtt
hirtelen: lángoló vizeket, jég borította földeket, egy fiatal, csenevész lányt,
aki a legenda szerint magával az ördöggel paktált le… és a végén ugyanezt a
valakit erőtől duzzadóan, több méteres testbe szorulva. A haja, mely korábban
sötét fürtökben omlott a hátára, hosszú, aranyló tincsekben csillogott a
napfényben.
Ymir Fritz, gondolta
Eren, és mielőtt felébredhetett volna, még elérte Frieda hangja:
Neked, kétezer évvel későbbre… Hogy
tanulj a múlt hibáiból.
**
* **
Eren
sikoltva tért magához. Levegő után kapkodott és néhány másodpercig még
homályosan látott. Kellett egy kis idő, hogy lenyugtassa a háborgó szívét is.
Kiszáradt a torka – sokat kiabálhatott és hangosan tehette mindezt, mert eléggé
fájt is –, és hálásan fogadta el a pohár vizet. Tartották a fejét, amíg ivott,
a homlokára simuló hűvös tenyér hátrafésülte a szerteszét meredező tincseit.
–
Eren!
–
Hála az égnek! – sóhajtott fel Armin. – Azt hittem, nem fog felébredni.
–
Eren… – Mikasa elhúzta a kezét a homlokáról, az arcára, majd az inge alá
csúsztatta, hogy kitapogassa a bőrét. Erennek arra sem maradt ereje, hogy
tiltakozzon. Mikor kihúzta, mély aggodalom ülte meg a helyét a szemében. –
Tűzforró vagy. Felszökött a lázad.
–
Szép volt, Jaeger – kommentálta erre Annie, aki karba font kézzel ácsorgott a
szoba végében. Armin ágyához helyezkedett el közelebb, valószínűleg vele
beszélgethetett, mielőtt Eren magára vonta a figyelmet.
–
Eren nem szokott beteg lenni – jelentette ki Mikasa. – Ez nem lesz így jó…
ráadásul pont most nem lehetek veled…
–
Ne aggódj, mi vigyázni fogunk rá. – Petra tálnyi gőzölgő levessel jelent meg a
szoba ajtajában, közben pedig annyira kedvesen mosolygott, hogy Erennek a szíve
szakadt meg már a puszta emlékétől is, hogy bajba sodorta őt korábban. Egy
ilyen kedves, szelíd teremtés, mint amilyen a lány volt, egy olyan szörnyeteg
miatt került bajba, mint ő. Szégyen, gondolta,
és még csak bocsánatot sem kértem.
–
Rémálmod is volt? – Farlan hangjából együttérzés csendült ki. Levijal Petra
után érkeztek, így még csupán a küszöbön ácsorogtak, de Eren ezt látva már
kezdte azt érezni, hogy mindannyian egy helyre zsúfolódtak: az Arminnal közös
szobájába.
Fárasztó
volt annyi arcot látni maga körül, mind aggódva vagy éppen gondterhelten
fürkészték, és így nem tehetett akármit. Nem kiabálhatott a kedvére, nem
vághatta az öklét a combjának, nem sírhatta el magát kínjában.
És
persze senkinek sem beszélhetett az álmairól. Nem mintha azonnal beavatott
volna mindenkit a titkaiba. Armin elzárkózott előle az emberré válását
követően, Mikasa pedig alig ért rá, mert állandóan elszólították – mintha
direkt el akarták volna őket szakítani egymástól. Annie-tól nem lehetett
tanácsokat kérni Mina Carolinával nem találkozott rendszeresen, Historiáról meg
még mindig csak annyit tudott, hogy biztonságban van, de valahol távol tőle,
hogy senki se fedezhesse fel a rejtekhelyét.
Nem
maradt úgymond senki a közeli barátai közül, a Shiganshinában munka által
szerzett barátokkal pedig még mindig nem békélt meg. Igazából mindannyian a
bizalmába férkőztek, aztán hátba támadták. Milyen barátok az ilyenek? Mennyire
bízhat meg bennük? Hiába szerette Sasha és Connie szeleburdiságát, hiába
kívánta néha orrba vágni Jeant, minduntalan eszébe jutott, hogy ők valójában
felderítők voltak. Egyedül Marco Bott nem hazudott neki, ő a Mária fal eleste
után döntött úgy, hogy felderítőnek áll. Eren így rendszerint vagy őt, vagy
Petrát kapta el. A lány még mindig a bizalmasainak szűk körét gazdagította – és
ez a kör csak egy kicsit bővült Isabel személyében, de az ő esetében még mindig
nem tudta megállapítani, hogy pontosan hányadán állnak.
–
Jól vagyok – jelentette ki egyenesen Levi szemébe nézve. – Semmi bajom, lázam
sincs. Az unokaöcsémet akarom látni. – Kuklót Mina Carolina gondjára bízták,
miután Erent megszöktették, Historia pedig eltűnt. A lány magával hozta, amikor
csatlakozott a Felderítő Egység azon osztagához, akik Erent, Annie-t és Armint
őrizték.
–
Jól van – bólintott. – Hol van a kölyök? Valaki hozza ide!
–
Igenis, uram – hajtott fejet Petra azonnal. – Majd én elmegyek érte.
–
A többiek pedig kifelé. – Levi hangja ellentmondást nem tűrően csengett. –
Pihenésre van szüksége – intett a fejével Eren felé –, ti meg csak kimerítitek.
– Mikor Mikasa tiltakozni készült, csak összerántotta a szemöldökét. A lány az
ajkába harapott, és látszott rajta, hogy komoly erőfeszítéseket kell tennie
annak érdekében, hogy ne förmedjen rá a férfira. Végül egy szó nélkül sarkon fordult,
s inkább megindult Petra után. Úgy haladt el Levi előtt, hogy a könyökével
véletlenül nekiment. Eren a szemét forgatva nézett utána. Annyira jellemző volt
ez a viselkedés Mikasára! Ha nem kedvelt valakit, nem volt rest azt kimutatni!
–
Annie, Hanji szeretne veled beszélni. – Ezt már Farlan mondta. – Armin –
siklott a pillantása a szőke fiúra –, jobb lenne, ha te is vele tartanál.
Mindkettőtöket érint. Ami pedig a többi Titánt illeti… – Farlan hangja
mormogássá szelídült. Erenre nézett, Eren pedig úgy kapta el róla a tekintetét,
mintha megégették volna. A többi Titán…
Kérlek, ne, gondolta. Lehunyta és összeszorította a szemét, ám mielőtt ezt
megtette volna, látta, hogy Armin arcából kiszaladt a vér. Mert ahhoz, hogy valaki öntudatára ébredjen, fel kell falnia valakit.
Armin is megtette… Én is megtettem… Mindannyian… embert ettünk, hogy újra
emberek lehessünk.
Percekkel
később már Kuklót szorongatta. A gyerek bőre puha volt és tejillatú, Petra
szerezte neki a bögrét és még meg is melegítette neki. Kuklo mohón kortyolta,
és közben úgy bújt Eren ölelésébe, mintha az élete múlt volna rajta. Megijedt,
amikor Mina Carolinán kívül egyetlen ismerős arcot sem láthatott, ráadásul
hiányzott neki az anyja. Nem értette, miért nem találkozhat vele, ahogyan Eren
sem. Azt végképp nem értette, Eren miért cirógatta meg mindig fájdalmasan az
arcocskáját. Nem akarta, hogy elszakítsák őket egymástól, azonban tudta, hogy
ez elkerülhetetlen lesz, ha háborúba vonulnak. Ha pedig még Mina Carolina is
úgy dönt, hogy a felderítők sorában fog harcolni, Kuklót kénytelenek lesznek
vadidegenekre rábízni. Na de kire? Kiben bízhatnak meg annyira, hogy titokban
tartja majd a kisfiú királyi származását? A Felderítő Egység fogja kijelölni?
Erennek lesz-e egyáltalán döntési jogosultsága? Kikérik a véleményét?
Erősebben
szorította magához a kisfiút.
–
Rémálom? – kérdezte Levi felvont szemöldökkel. – Olyasmi, mint ami Utgardban is
volt?
–
Egyfajta üzenet – mormogta Eren. – Ymir Fritz üzenete… az unokatestvérem,
Frieda Reiss szájából. Az óceán… – Levira emelte a tekintetét, és remélte, hogy
sikerült minden aggodalmát és komolyságát belesűrítenie a pillantásába. – Át
kell szelnünk az óceánt ahhoz, hogy pontot tegyünk a végére.
–
Meg fogjuk tenni – bólintott Levi –, és remélhetőleg mindvégig élvezni fogjuk
Hizuru támogatását.
–
Kiyomi asszonyság nem biztos, hogy nyíltan szeretne állást foglalni.
–
Akkor a háttérből tevékenykedik. De szükségünk lesz a támogatására. Ő… keleti.
–
Mint Mikasa. – Eren sóhajtva csókolt Kuklo feje búbjára. – Az Ackerman család
valamint a keletiek mindig is nagy szerepet játszottak a történelem során. –
Ebbe a titokba végül is beavathatta Levit, és gyakorlatilag meg is tette,
amikor felfedte neki a vezetéknevét. Most már tudták, miért annyira erőteljes
ellenfél Torokmetsző Kenny is – ő is az Ackerman családot gazdagította, ahogyan
Levi és Mikasa is. A tény, hogy valamilyen szinten összekapcsolódtak a
családjaik, vajmi keveset javított Levi és Mikasa kapcsolatán. Mikasa nem
kedvelte és az érzés kölcsönös volt. De az is, hogy tisztelték egymás erejét és
együtt lenyűgöző és halálos kombinációt tudtak alkotni.
–
Hizuru és titkok halma vár minket, Eren. Tudnom
kell, mit álmodtál. Mi volt az üzenet?
–
Arra… nem emlékszem. – Eren nyelt egyet. Valóban nem emlékezett, csak arra,
hogy Frieda az üzenetet suttogta. A szavak kavalkádját hasító fejfájás vette
át, Eren szédült és vele együtt a világ is szédült. Képek villantak, Eren meg
sikoltott és sikoltott – tulajdonképpen addig sikoltott, míg a barátai fel nem
keltették. – De egyvalamit tudok – mondta, és Levira emelte a tekintetét.
Egymás szemébe néztek, és Eren közben gyengéden cirógatta Kuklo selymes,
szénfekete fürtjeit. – Azt, hogy Shiganshinában a bátyámmal is találkozni
fogok… Meg azokkal az emberekkel, akikről nem szokott beszélni, de akiknek a
létezése nem titok. És… a többi Titán… – A hangja megbicsaklott. – Őket is
viszont fogom látni.
–
Tartasz a bátyáddal való találkozástól? – Levi a homlokát ráncolta. – Legutóbb…
–
A bátyám nem az ellenségem… és remélem, ezt ő is így gondolja.
–
És a többi Titán? Velük mi a helyzet?
–
Nézd, azóta, hogy Armin… – Eren ismét elharapta. Nem bírta kimondani. Nem bírt
rágondolni sem. Hányingere támadt, és Kuklo csodálkozva pislantott föl rá;
ártatlan, naiv gyermekiség, semmi több, ő mit sem tudott a világ
kegyetlenségéről.
–
Miért nem mondod ki?
Levi
előrelépett.
–
Mit?
–
Azt, hogy Armin megette az egyiket a
Titánok közül.
–
Ne Kuklo előtt! – csattant fel Eren, de rögtön meg is bánta. Könnybe lábadt a
szeme, a testén meg remegés futkosott végig. – Sajnálom… – mondta halkabban,
bocsánatkérő hangon. – Kuklo… Te se haragudj.
–
Hol van anya? – kérdezte Kuklo.
–
Most… nincs itt – felelte Eren erőtlenül. – Majd jönni fog.
–
Mikor fog jönni?
–
Én… Ne haragudj, Kuklo, nem tudom.
–
Hol van anya?
Eren
hatalmasat sóhajtott. Kuklo túl fiatal volt ahhoz, hogy megértsen bizonyos
dolgokat. Eren csak annyit tudott mondani, hogy „Sajnálom…”, meg annyit, hogy
„Ne haragudj…”, de Kuklo vigasztalhatatlannak tűnt, a szája széle sírásra
görbült. Levira nézett, a férfi meg őrá, és tett még egy lépést közelebb az
ágyához. Miközben leült mellé, nem felejtett el végigsimítani a gyermek fején,
amit Kuklo boldogan fogadott, Eren meg kellő csodálkozással. Igaz, mindezt a
legnagyobb óvatossággal cselekedte, mintha attól félt volna, hogy egyetlen
érintéssel kárt tehetne a kisfiúban. Erent megmosolyogtatta és mélyen
megérintette a bizonytalansága.
–
Nem harap – biztosította. – Nyugodtan hozzáérhetsz, szereti, ha a figyelem
középpontjában van.
–
Igazán? – Levi szórakozottan emelte meg a szemöldökét, miközben a kérdést
hümmögte. Hosszú ujjai ismét Kuklo hajára kúsztak, gyengéden, de bátrabban
simultak bele a tincsekbe. Eren szemében izgatott fény csillogott. Élvezettel
figyelte, ahogy Kuklo halkan felnyögött a cirógatást illetően, a hüvelykujját
meg rossz szokásához hűen a szájába véve szopni kezdte. – Nem vagyok
hozzászokva a gyerekekhez – ismerte el. – De ő… nagyon… csendes – fogalmazta
meg végül. Ebben nem állított valótlant: Kuklo csintalan volt a maga módján, de
szeretett egy sarokban meghúzódva egymagában játszani; nem voltak barátai,
ebben pedig nagyon hasonlított Erenre.
–
Igen, valóban az. – Eren elmosolyodott. Lustán Kuklo kézfejére csókolt, aztán
előrehajolva a gyermek arcára, majd a feje búbjára.
Az
ajka viszont mást is súrolt a puha,
fekete hajtincseken kívül. Elkerekedett a szeme, ahogy erre ráébredt, és Levi
felé kapta a fejét. A hadnagy legalább annyira döbbentnek tűnt, mint ő,
ráadásul mintha még el is pirult volna. De ezt Eren nem merte biztosan állítani.
Egy valamiben volt biztos, mégpedig abban, hogy a saját bőrét mintha lángra
lobbantották volna; a füle tövéig elvörösödött, és ahogy végiggondolta,
pontosan mit is művelt, még bele is remegett.
–
É-én… N-ne haragudj…
Levi
nem válaszolt, de a pírja – mert Eren most már egyre inkább meggyőződött
afelől, hogy nem a szeme káprázott – egy árnyalatot mélyült. Mindketten zavarba
jöttek a maguk módján, csak míg Eren a hebegés-habogás mellett döntött, addig
Levi okosan hallgatásba burkolózott. Sosem állt a helyzet magaslatán, ha
érzelmekről volt szó, legalábbis Isabel és Farlan is így nyilatkozott róla,
Hanjit nem is említve, ám mintha most még inkább nem tudott volna mit kezdeni a
kialakult szituációval. A zavartságot Kuklo is megérezhette, mert a tekintete csodálkozással
vegyes kíváncsisággal cikázott közöttük.
Ez majdhogynem betudható kézcsóknak, harapta
be az alsó ajkát Eren. A szempillája alól sandított Levira, de az még mindig a
némaságot választotta. Az ujjai nem tűntek el Kuklo hajából, egyfajta komótos
tempót diktálva simogatta a kisfiú fürtös fejét, Eren pedig elnézte a kedves,
gyengéd mozdulatot.
Mi a franc ütött belém? Csak
ezt a kérdést tudta feltenni magában, megválaszolni azonban képtelen volt. Mina
Carolina karcsú alakja távoli emlékké vált, a lány iránt érzett szeretet
helyébe valami egészen más lépett.
Felgyorsult
a szívverése, ahogy Kuklót ölelte, és nem tudta eldönteni, hogy valóban lázas-e
vagy sem. Valami betegség bujkált benne, de nem foghatta a lázra azt a
forróságot, ami alattomos lassúsággal terjedt szét a testében, a lábujjától
egészen a feje tetejéig, teljesen behálózva őt, ám különösen a szívét.
–
Ejen. – Annyira elmerengett, hogy elsőre észre sem vette, hogy Kuklo a ruháját
rángatja. Néha nehezére esett megbirkózni Eren nevével, a fiú viszont egy
cseppet sem bánta. Mulattatta, ahogy a kisgyerek próbálkozott, és mindig
puszikkal és ölelésekkel halmozta el, valahányszor sikerrel járt. – Ejen.
–
Anya hamarosan itt lesz veled – ígérte anélkül, hogy végighallgatta volna. A
kisfiú szája széle felfelé görbült.
–
Jaj, de jó! – sipította. – De… Ejen… – Valami még mindig nem hagyta nyugodni.
Eren összeráncolta a homlokát, majd újabb csókot adott neki az arcára, aztán az
orra hegyére is. Kuklo kuncogni kezdett. Kicsordult a könnye és kipirult pufók
arcocskája. Zabálnivalóan édes teremtés volt ilyenkor.
–
Mit szeretnél, drágaság? – kérdezte tőle szelíden.
Kuklo
okos gyermek volt, a korához képest pláne. Most is ez látszott, úgy csillogott
a szeme, ami egyáltalán nem illett egy négy év körüli gyermekhez.
–
Apa – mondta. – Apa mikor jön vissza? – mire Eren szeme elkerekedett.
–
H-hogyan? – nyögte döbbenten. – Te mégis…
–
Apa. – Kuklo türelmesen ismételte meg a kérdését. – Mikor jön vissza? – A
kérdéssel viszont nemcsak Erent lepte meg, hanem Levit is. A férfi szemöldöke
felszaladt a homlokára, mely már az első kérdést hallva ráncba gyűrődött.
– Apa? –
kérdezte élesen. – Én azt hittem, hogy a gyermek…
– Honnan tudsz az apádról? –
kiáltott fel Eren zihálva. – Nem kellene
tudnod!
–
Azt mondta, ő olyan, mint anya, csak ő apa – vonta meg a vállát Kuklo. – Aki
odajött hozzám.
– Apád felkeresett?!
Eren
megmerevedett, miközben a karjában tartotta. Levira nézett, sokkoltan és
rémülten, és a férfi megértette a kimondatlan gondolatait. Kuklónak nem lett
volna szabad tudnia az apjáról. Eren és Historia kölcsönösen megállapodtak
abban, hogy soha sem fognak beszélni a férfiról, Kuklo így is nagyon
emlékeztetett rá, és Historia hiába volt erős lány, a múlt emlékét nem tudta
teljesen kitörölni az emlékezetéből. Fájt, valahányszor eszébe jutott a
gyermeke apja, és Eren nem akart neki még több fájdalmat okozni.
Erről is Rod tehet, gondolta
keserűen. Ha nem rabolt volna el minket…
Ez sosem történt volna meg. De persze nem lehetett visszaforgatni az időt,
és anélkül nem lett volna Kuklo sem. A kisfiú létezését egyikük sem bánta meg.
Mindannyian nagyon szerették és mindent megtettek, hogy boldog gyermekkora
lehessen.
–
Eren…
–
Nem akarok róla beszélni – vetette oda Eren nyersen. – Én most… Levi,
egyszerűen nem mondhatom el Historia helyett! Különösen nem a gyereknek! –
Kuklo időközben elunta a beszélgetésüket és ismét az ujja szopásának szentelte
a figyelmét. Ilyenek voltak a kisgyerekek, és ezért Eren hálát adott Mariának,
Rose-nak és Sinának. – Bármiről szívesebben beszélek! Mit szeretnél tudni? Azt
akartad korábban, hogy kimondjam, nem? – jutott aztán az eszébe az incidenst
megelőző beszélgetésük. – Hát akkor kimondom! – Levi meg akart szólalni, de nem
hagyott neki időt. – Igen! – kiáltotta. – Armin felfalta a barátomat! Így
örökölhette meg az óriáserőt! Megette a Kolosszális Óriást! Most boldog vagy?
Armin… a barátom… megette… a barátomat… – A hangja elcsuklott. Sírva fakadt, s
ezzel ismét magára terelte Kuklo figyelmét. A kisgyerek megijedt, hüppögni
kezdett, azt meg sírás követte. Együtt sírtak, Levi meg tágra nyílt szemmel
figyelte őket. Esetlenül simogatta Kuklo fejét, mintegy megkísérelve, hogy
megvigasztalja, Eren meg felcsuklott, mert ez az egész látvány szürreálisnak
hatott, és nevetni támadt tőle kedve, nemcsak keservesen sírni-ríni.
Bertoltnak
alig maradt hátra valamennyi az idejéből. Ő még jóval Eren előtt örökölte meg
az óriását, és tudta, hogy hamarosan át kell adnia az erejét. Vissza kellett
térnie a szülőföldjére, hogy ezt megtegye, és így azt is tudta, hogy nem
támogathatja többé Erent meg Annie-t. Annie elfogása és szökése után
nyilvánvalóvá vált számára, hogy Annie is a Felderítő Egység mellett fog
dönteni. Annie-t sosem a hűség mozgatta, hanem az érdek. Élni akart és túlélni,
hazavágyott az apjához, mert ígéretet tett a férfinak, mielőtt útnak indult, és
ahogyan Eren is, úgy Bertolt is tudhatta, hogy az egyetlen módja, hogy valóban
hazamehessen, az a Felderítő Egység. Máskülönben árulónak fogják elkönyvelni, s
még aznap vagy másnap kivégzik. Lehet, előtte megkínozzák és csak utána.
Bertolt
okos ember volt, mindent számításba vett, és miután megvitatta a döntését
Reinerral, belopózott Arminhoz, hogy esélyt adjon neki az életre. Mert azt is
tudta, hogy Armin sosem fogja elárulni Erent… és talán olyasmikről is tudott,
amiket Eren csak sejteni mert: hogy Armin esetleg gyengéd érzelmeket táplál
Annie iránt. Bertolt szerette Annie-t, nemcsak barátként vagy bajtársként,
hanem mint nőként; ostoba, szerelmes harcos volt, aki készen állt rá, hogy a szerelemért
feláldozza saját magát. Felfalatta magát Arminnal, s az óriásukon keresztül
továbbra is ott élt benne. Annie mellett maradhatott Armin segítségével, és így
Armin… valószínűleg mostanra már Armin tudomást szerzett a konkrét terveiről.
Eren
el tudta képzelni, milyenek lehetnek.
„Maradj Annie-val… Szeresd őt
helyettem is… Végezd be a küldetésünket… Győzd le az ellenséget…”
A
mártírhalál valahogy nem illett Bertolthoz, Eren szíve majd’ kettéhasadt a
gondolatra.
De nem árulóként haltál meg, gondolta.
Senki szemében nem vagy az, nem hoztuk
nyilvánosságra a nevedet. Csak annyit mondtunk, hogy elvesztettük a
Kolosszálist… És Reiner is hallgat. Róla sem tudják, kicsoda valójában.
Erennek
nem nyílt alkalma, hogy beszéljen Reinerral. Ymir eltűnt, Zeke nem
jelentkezett, Reiner pedig… elvesztette a legjobb barátját. Eddig is
megviselték az itt történtek, hát még ezek után! Eren tartott tőle, hogy
teljesen el fogják veszíteni. Nem magát az óriását, hanem az ép elméjét.
Megtört, jobban, mint az vártam.
Vajon… mi lesz így velünk? Ha a Titánok végérvényesen is elkötelezik magukat
Paradis mellett… Most először ejtette ki a sziget bűvös
nevét. Az ajkába harapott, de olyan erővel, hogy vér serkent ki, s közben
neveket kezdett sorolni: Marley, Eldia,
Paradis. A legnagyobb titkok egyikét. Zeke,
Dina, Galliard, Pieck… Magath hadnagy, jutott eszébe a férfi, aki állítólag
a kiképzésben kapott szerepet. A csillag…
Billogok, gettók… A démoni vér.
Eren
megborzongott.
Az óceán túloldalán, gondolta,
ott vár ránk az ellenség… Vagy legalábbis
azok, akikre jelenleg úgy gondolunk.
De
az igazi kérdés még mindig az volt, hogyha azokat a szerencsétleneket nem
nevezik ellenségnek, akkor vajon hogy vethetnek véget ennek a kétezer éve tartó
őrületnek? Egyáltalán… vége lesz-e valaha ennek a földi pokolnak?
Levira
nézett és hangosan zihált.
–
Kérlek! – szólt könyörgő hangon. – Menjünk minél előbb…
Levi
a szemöldökét ráncolta.
–
Eren…
–
Hizuru – suttogta. – Szeljük át az óceánt, Levi. Csak mi ketten… Együtt. –
Fellobbant benne a bátorság, de elemi erővel, és mielőtt megakadályozhatta
volna, a hadnagy csuklója köré fonta az ujjait. Levi szemében meglepettség
villant, és az többé nem is tágított, mert Eren az ajkához rántotta a kezét, s
forró csókot lehelt rá. – Együtt – cirógatta meg a bőrét a csókjával. – Kérlek…
Menjünk.
Felemelte
a fejét, az arca pedig vöröslött a zavartságtól, ám nem érdekelte. Szíve
szerint újból megcsókolta volna a férfi kézfejét, újra és újra, amíg az ajka ki
nem cserepesedik, míg nem kezd fájni ez az apró, intim érintés.
–
Eren…
Levi
végül mégiscsak megszólalt. Csupán a nevét mormolta, azt is egészen szelíden,
és Eren legnagyobb meglepetésére semmilyen erőfeszítést nem tett, hogy kihúzza
a kezét a szorításból. Pedig megtehette volna, ha akarta volna! Eren nem
szorította erősen, de kiérződött belőle a szándékának komolysága. Úgy hagyta a
kezét, Eren pedig azon kapta magát, hogy halványan elmosolyodott. Összefűzte az
ujjaikat, aztán lehajtotta a fejét, s miután Kuklo kikecmergett az öléből, hogy
sikeresen kivitelezze a manőverét, finoman nekidöntötte azt az összekulcsolt
kezüknek.
Hálát
érzett és még mást is.
Túl
sok mindent egyszerre, hogy végig tudja gondolni őket.
–
Levi… – mormolta. Aztán lehunyta a
szemét és mosolygott.
Ez
így most jó volt.
Nagyon
jó.
Megjegyzés: hát
ez a fejezet most nem éppen úgy érkezett, ahogy szerettem volna, de sikeresen
összeszedtem egy betegséget, aztán felhalmozódtak az egyetemi teendőm, majd
ismételten beteg lettem… De végre itt van, ráadásul újabb ígéretemhez híven még
a hosszú hétvége előtt, el sem hiszem! :D
Éééééés
öhm, kézcsók? Nem rendes csók, de a múltkor volt egy majdnem csókunk, most meg
lett egy kézcsókunk! Haladunk, nem? :D
Mindenkinek
kellemes hétvégét kívánok, hamarosan érkezem a folytatással (és a korábban
beharangozott szösszenetekkel!) ^^
Ez a fejezet is nagyon tetszett, és... Berthold... szegény drágám...
VálaszTörlésMindenesetre, lelkesen várom a folytatást~
Sajnos Bertolttól búcsút kellett vennünk, de Armin emlékei által biztosan szerepelni fog még. Szerettem a karakterét, de Arminnak nagy szerepet szánok Kolosszálisként. :)
TörlésA folytatás intenzív írás alatt áll, remélem, sikerül minél hamarabb befejeznem. ^^