A Titánok – 20. fejezet – Sötét, kegyetlen jövő

20. fejezet

Sötét, kegyetlen jövő

Az első, ami Leviban tudatosult, miután elérték Hizurút, hogy a lakói egytől-egyig alacsony, finom vonású emberek voltak, így aligha lógott ki a sorból – sőt egy picivel talán még föléjük is magasodott. Túlzással sem lehetett volna égimeszelőnek nevezni, mégis jóleső érzéssel töltötte el a gondolat. Nem bámult rá szájtátva mindenre, mint Farlan vagy Petra, de a maga módján ő is megfigyelte a dolgokat: a házakat, a keletieket… Erent. Különösen Eren viselkedése lepte meg, aki úgy járta Hizuru utcáit, követve Kiyomit, hogy sehová sem kapta a tekintetét. Őt nem döbbentették meg a látottak, sem maga a tény, hogy valóban élnek emberek a falakon túl. Igaz, ennek a lehetőségét többször is megvitatták, Erwin parancsnok magától az apjától, Mr. Smithtől hallotta a teóriát az emberiség életben maradó részéről, és Mr. Smitht végül meg is ölték ezekért az információkért. Most, hogy mindent a saját szemével láthatott és tapasztalhatott meg, ideges görcsbe rándult a gyomra. Ilyen akkor sem fordult elő, amikor a falakon túlra merészkedve óriásokkal kellett harcolni. Sosem érzett ehhez fogható nyugtalanságot, és ahogy Erent bámulta, ez csak fokozódott.

Mit titkolsz még előlünk? – Ezt annyira szerette volna megkérdezni tőle. Eren többször is kimondta, hogy vannak dolgok, amikről nem beszélhet. Levi olyankor legszívesebben addig rángatta volna a vállánál fogva, míg észhez nem térítette volna. Persze, Eren, ha meg akarta magát makacsolni, akkor meg tudta. Levi… megborzongott.

A lány, aki várta őket, Piecknek mutatkozott be. Hamar kiderült róla, hogy ő az úgynevezett „Hordár Óriás”, akit nem igazán lehetett hosszabb távon háborúban bevetni, mivel az óriása négykézláb közlekedett. Őt páncéllal és puskákkal fegyverezték fel, gyakorlatilag ő szállította a katonákat a harcmezőre. A szájából ismeretlen nevek hangzottak el: Marley, Eldia, Paradis, szigeti démonok… Levi, Farlan és Petra semmit sem értettek az egészből, Eren és Kiyomi azonban úgy válaszoltak Pieck kérdéséire, mint akik számára teljesen természetes minden, amit a lány mondott. Levit több minden is zavarta, nem csak az, hogy ezeket nem értette. Zavarta Pieck szokatlan öltözéke is, legfőképpen a csillagos karszalag a karján, mintha megbélyegezték volna.

Eren nem adott magyarázatot. Marley, Eldia, Paradis, a csillag… gyakorlatilag minden a süllyesztőbe került, és a megannyi kérdés helyét átvette valami fontosabb: hogy mihamarabb eljussanak Hizurúba. Amikor ez végül megtörtént, Pieck összesúgott Kiyomi asszonysággal, az asszony homlokán pedig elmélyült a ránc. Olybá’ tűnt, mintha hirtelen, a semmiből zúdult volna a vállára mázsás súly, a sáljához kapott, az anyagba markolt, aztán meg Eren keze után nyúlt. Levi elnézte, ahogy egymásba simulnak az ujjaik, és akaratlanul is összeszűkítette a szemét. Nem tetszett neki az a különleges kötelék, amit Kiyomi Erennel ápolt. Farlan persze azonnal kiszúrta, s jót mulatott rajta.

– Álmomban sem gondoltam volna, hogy megélem ezt a napot, Levi – mondta meghatottan, nevetős mosollyal a szája sarkában. Felkuncogott, amikor Levi rávillantotta a tekintetét, és nem úgy látszott, mint aki megbánta volna, hogy megszólalt. Még akkor sem, amikor Levi rámordult. – Én tényleg… nagyon örülök neki, Levi. – Megkomolyodott a hangja, a hangjával együtt meg a pillantása is. Levi bosszúsan fordította el a fejét.

– Ne beszélj ostobaságokat.

– Látom, amit látok – vonta meg a vállát Farlan. – És szeretném, ha tudnád, hogy rám mindig számíthatsz. És abban is biztos vagyok, hogy a többi barátod is így gondolja majd. Isabel, Erwin parancsnok, Hanji… Mindenki.

– Jobban tennéd, ha inkább azzal foglalkoznál, hogy mi ez a hely és mi az, amit nem tudunk. Kezdem elveszíteni a türelmemet, ha még sokáig titkolóznak ezek a kis rohadékok. – A tekintete Kiyomira siklott, és ha tehette volna, szívesen keresztüldöfte volna vele. Eddig sem volt neki szimpatikus az asszony, de ahogy telt az idő, ez egyre inkább fokozódott. – Marley, Eldia, Paradis… Ezek…

– Területek lehetnek – vélte Farlan. – Ha jól vettem ki a szavaikból, Paradis… a falakon belüli terület lehet. Egy sziget… a falakon belüliek meg ennek a szigetnek a démonai a bűnös vérük miatt. Tehát… – Mély levegőt, és közben ő is követte Levi tekintetét. – Mi vagyunk a sziget démonai, Levi. Mi vagyunk azok, akiket ennyire gyűlölnek. A Titánok látszólag azért szerveződtek, hogy jobbá tegyék a nyomorban élők helyzetét, valójában azonban… sosem a szigeten belüli embereket akarták felszabadítani. A mögöttes cél a falakon túli világ megmentése volt. Ők… úgy érkeztek a szigetre, hogy megvetettek minket. Hogy ki akarták irtani a fajtánkat.

– Kivéve Erent – mondta Levi halkan. – Ő eleve a szigeten született. Ő…

– Ebben valóban más – értett egyet Farlan. – Ő ezért mindig is ki fog lógni a sorból. Mert ő… mind a két oldal érdekeit a szeme elé helyezi… Azt hiszem, most már nem kell attól tartanunk, hogy meg akar bennünket semmisíteni és le akarja majd rombolni az összes falat. Most már azért él és harcol, hogy békét teremtsen.

– Paradis és az itteni világ között?

– Marley és Eldia között – felelte bizonytalanul. – Ha jól értem, Eldia… nem sokban különbözik Paradistól. Ez az Eldiai Birodalom elvesztette a háborút még nagyon régen… és Marley átvette fölötte a hatalmat. Az eldiai embereket… valószínűleg megbélyegezték – pillantott a Pieck karján nyugvó csillagos szalagra. – És voltak, akik ki tudtak törni onnan… Akik elmenekültek Paradis szigetére… felhúzták a falaikat és megalapították a birodalmukat. Ha igaz, amit Mr. Smith állított, elvették az ott élők emlékeit… A falak nem azért szolgáltak, hogy az óriásoktól védjenek minket, hanem ezektől az emberektől… Mert a világ azért annyira kegyetlen, mert ember az, aki embertársára támad. Nem az óriásoktól kell félnünk, nem velük kell megvívnunk ezt a háborút. Azokat kell legyőznünk, akik a nyakunkra küldték őket. Meg kell értetnünk velük, hogy mi is ugyanolyanok vagyunk, mint ők.

– És ez az, amit ezek az emberek soha nem fognak megérteni – csendült fel hirtelen Pieck hangja. Levi annyira belefeledkezett Farlan monológjának hallgatásába, hogy észre sem vette, melyik pillanatban lépett oda melléjük. Eren, aki őket nézte, csupán szánalmas kísérletet tett rá, hogy titokban tartsa, megpróbálta elfojtani a kuncogását, amikor ezt látta.

Levi ránézett.

Pieck követte a tekintetét, majd felvonta a szemöldökét.

– Tetszik neked? – kérdezte kíváncsian. – Nem hibáztatlak. Jól áll neki ez a hosszabb frizura.

Levi érezte, hogy felmelegedett az arca.

– Hogy érted, hogy nem fogják megérteni? – terelte el a témát. Pieck csücsörített az ajkával, aztán hatalmasat sóhajtott.

– Látom, te is érdekes fickó vagy. De mindegy is – mondta, mit sem törődve Levi szemöldökráncolásával –, inkább megválaszolom a kérdésedet. Eren semmit sem árult el, igaz? Kiyomi asszonyság sem a bőbeszédűségéről híres, úgyhogy gondolom, ezernyi kérdésetek van. – Ezzel a feltételezéssel aligha lőtt mellé, pedig Erent egyáltalán nem ismerte. Levi tudta, hogy nem szabad türelmetlenkednie; Pieck azért beszélt, mert olyan kedve tartotta, nem azért, mert mindenképpen az orrukra kellett kötnie az információkat. Szívességet tett neki, és Levi nem akarta, hogy később aztán erőszakkal kelljen kiszednie belőle mindazt, amit eddig elhallgattak előlük.

– Először is – kezdte a lány –, meg kell értenetek a történelmünket. Azt már tudjátok, hogy Ymir Fritz a legenda szerint az ördögtől kapta az óriáserőt, igaz? – Megvárta, amíg Levi, Farlan és Petra rábólintottak, azt követően így folytatta: – Tizenhárom évet élhetett csupán, aztán a lelke kilenc részre szakadt. A kilenc óriás, akiké lett az erő, építették fel az Eldiai Birodalmat. Ez a birodalom elragadta a hatalmat Marley királyságtól, és megkezdődtek a sötétség századai. Ymir népe, így hívjuk azokat az embereket – magyarázta –, akik eldiaiak és az óriáserő kizárólagos birtokosai.

– Marley emberei… – bátorkodott Farlan közbekérdezni, a lány azonban letorkollta:

– Marley emberei nem képesek rá, hogy birtokolják az óriáserőt – jelentette ki határozottan –, sem a többi faj. Az Eldiai Birodalom mindenki mást elnyomott, akiben nem csörgedezett egy kicsi eldiai vér. Akik nem voltak képesek óriáserő birtoklására, azok nem számítottak. Sok népet nemcsak megfosztottak a földjeiktől, hanem ki is irtottak… – A hangja fájdalommal telt meg, és Kiyomi irányába sandított. Kevesen maradtak a népükből, de Hizuru erős volt még Marley és Eldia árnyékában is, s az óceán túloldalán Mikasa Ackerman, az ottaniak közül az utolsó keleti – igaz, csupán félvér – szintén őket erősítette. Levi a lányra gondolt, és arra, hogy talán tényleg magukkal kellett volna hoznia. Eren állítása szerint sehová sem tartozott, csak a Jaeger családhoz. Amióta lemészárolták a szüleit, nem találta a helyét a világban, ezért Erennek ajánlotta az életét. Talán itt, Hizurúban, a sajátjai között… Talán itt magára találhatott volna, ha Levi nem makacsolta volna meg magát.

Erre elhúzta a száját, és fintorgott egyet, ahogy végiggondolta a hibáját. Eren, aki még mindig őt leste, összerezzent és az ajkába harapott. Bizonytalannak látszott és kicsit talán aggódónak is; elég volt Pieckre néznie, hogy tudja, a lány mindent ki fog találni.

– Az asszonyokat teherbe ejtették – folytatta ezalatt Pieck –, hogy még több eldiai gyermek születhessen a világra, és gyakorlatilag nekiláttak, hogy megtisztítsák a világot a méltánytalanoktól. Ez csaknem kétezer évig tartott.

– Kétezer év? – suttogta Petra megrendülten. – Az rengeteg idő…

Pieck felemelte a kezét.

– Marley, aki mindaddig azt a látszatot keltette, hogy leigázták, lassan megtalálta a módját, hogy beszivárogjon a belső körökbe. Az eldiaiak elbízták magukat, és nem vették észre a szemük láttára zajló tevékenykedést. Mire észbe kaptak, már kitört a polgárháború. Ez a polgárháború mentette meg és szabadította fel az elnyomásban élőket. Eldia meggyengült, és körülbelül száz évvel ezelőtt a Nagy Óriás Háború Marley győzelmével zárult. Az akkori király, a száznegyvenötödik, akit a ti népetek az első falakon belüli királyként ismer, Karl Fritz hátrahagyta a saját embereit. A követőivel együtt egyetlen helyre menekülhetett, a szigetre, amit mi csak Paradis szigetének hívunk, és ahonnan ti is származtok. Három falat emeltetett a Koordinátor erejét felhasználva, s e három fal zsúfolásig tele van kolosszális méretű, pokoli óriásokkal…

– HOGY MICSODA?! – kiáltott közbe Farlan elkerekedő szemmel. Petra felzihált. Egyedül Levi arcán nem látszott meglepettség, ő már korábban kiszedte Erenből az igazságot. Persze így is azonnal Eren felé kapta a tekintetét, és ezúttal a fiúnak nem kellett azt színlelnie, hogy nem leskelődik utána; egymásra néztek, Eren pedig lehajtotta a fejét. Ez valamiféle bocsánatkérés szeretett volna lenni, amiért nem volt hajlandó elárulni semmit sem, Levi azonban növekvő dühöt érzett ennek láttán.

– Ezeket mégis mikor akartad elmondani, kölyök? – támadt rá, majd egy pillanattal később már előtte termett, hogy a vállára markolva az első útjába akadó támasztéknak penderítse. Az egyik ház fala volt az, ami egykor fehér lehetett, mostanra megszürkült és megrepedezett. Eren hangosan nyikkant fel, ahogy nekiütődött.

– Elmondtam az óriásokat! – tiltakozott olyan halkan, hogy alig lehetett érteni, amit mondott. – Tudtátok, hogy a falakban… Én… Amit lehetett, én tényleg…

– Eldia, Marley, Paradis – ízlelgette a neveket a férfi; a hangjából vád csendült ki. – Az esküd túlságosan is súlyosan nehezedik rád, igaz? – A tekintetével szabályosan fogva tartotta Erenét. A fiú kényelmetlenül fészkelődött a szorításában; a testével préselte bele a falba, és azzal sem törődött, hogy a háta mögött összesúgtak az emberek. Pieck, aki úgy döntött, elég időt fecséreltek a kis közjátékra, közben nekilátott, hogy befejezze a történetet:

– Ezek az óriások jelenleg szunnyadnak a tömör falak adta sötétségben, ám a napfény hatására elevenné válnak. A Koordinátor parancsára készek rá, hogy kitépjék magukat és elhozzák a pusztulást. Lépteik nyomában a világ a halálé és a feledésé lesz, a szigeten élő démonokat kivéve pedig mindenki más is együtt pusztul majd a világgal. – Lehalkította a hangját és lopva körbekémlelt. – Azt pletykálják – mondta titokzatosan –, hogy Karl Fritz ígéretet tett, amiben lemondott a háborúról… De amint valaki ezt egy kicsit is megszegi, a Koordinátor, aki mindennek a tudója, parancsot ad a falakat alkotó szörnyetegnek, hogy rombolják le a világot és hozzák el velük az örök sötétség korszakát. – A tekintete végül Erenen állapodott meg, aki viszont még mindig Levit bámulta. A különös, felemásszínű szeme tágra nyílt és ezernyi fénnyel csillogott; olyan érzés volt, mintha Levi egy feneketlen kút mélyébe pillantott volna. Legalább annyira megfejthetetlennek tűnt ezúttal, mint amilyen Levié is szokott lenni. A helyzetük zavarba ejtően intim volt; Levi érezte a nyakán felkúszó forró bizsergést. – Izgalmas mese, nem gondoljátok? – kacsintott Pieck. – Ezek után a helyzet megfordult. Az eldiaiak lettek elnyomva, Marley meg szuperhatalommá vált. Az itt maradt eldiaiak gettókba kényszerültek, a kis barátaitok, Bertolt, Reiner valamint Annie is egy ilyen gettóban élnek… Liberióban.

Eren arca megrándult a név hallatán.

– Liberio… – lehelte. – Zeke otthona… és apáé.

– Pontosan – biccentett Pieck. – Az ott élő embereket megbélyegezték. Nem hagyhatják el a gettót, csak engedéllyel… és csillagos karszalagot kell viselniük – érintett meg a saját példányát. Annak ellenére, hogy nem a gettóban volt, nem szabadult meg tőle. Hizurúban sok mindentől nem kellett tartania, ráadásul az Azumabito család védelmét is élvezte. – A gettókban élőknek egyetlen esélyük van… Csak úgy ismerheti el őket a marleyi kormány, ha harcosok lesznek, azaz, ha a kilenc óriáserő valamelyikét megszerzik. Akik kiválasztottak lesznek, esélyt kapnak rá, hogy győzelemre segítsék Marleyt… A kormányt, aki porba tiporja őket. – Pieck hangja jegessé komorult, a tekintete megkeményedett. – Csodálatos, nem? – kérdezte hűvösen, kellő gúnnyal. – Marley mindenáron vissza akarta szerezni az Alapító Óriást. Csupán sejteni merték, hogy a fővárosban pöffeszkedő alak valójában egy álkirály, és hogy az igazi gyáva módon megfutamodott, hogy a háttérből tevékenykedjen. Négy fiatal indult útnak, hogy kiderítse az igazat: a feladatuk az lett volna, hogy a lyukat ütve a Mária falba, beszivárognak a szigeti démonok közé. A négyből az egyik, Marcel Galliard meghalt, mert a semmiből egy eszét vesztett óriás bukkant fel. A jelentések alapján…

– Ymir volt az – mondta Eren rekedten. – Az ötödik Titán.

– Tehát tényleg volt egy ötödik tag is – mormogta erre Levi. – Hallottunk róla pletykákat, de mire foglalkozni kezdtünk a kis bűnbandátokkal, addigra továbbállt.

– Ymir mindig is ilyen volt… Ő csak Historia érdekében tette, amit tett… és Historiát jobban tudta védelmezni, hogyha…

– Nem számít. – Pieck felszegte a fejét. Kiyomi asszonyság megállt egy kerítés előtt, majd a fejével biccentett az őröknek. Azok összesúgtak, amikor Eren, Levi, Farlan és Petra elhaladtak előttük, és Levi még azután is a hátában érezte a pillantásukat, mikor már több métert is megtettek. – Velük se foglalkozzatok! – szólt hátra Pieck. – A bátyád, Zeke – mondta Erennek – az apátokat próbálta megtalálni. Nem kellett sokat keresgélnie, Jaeger doktorról mindenki hallott. Amint megpillantott, amint megismerte Historiát, azt hiszem, már tudta, hogy ki vagy valójában. Jaeger doktor eltűnése, Frieda Reiss váratlan halála… Semmi sem volt hiába, Eren. Megtaláltuk az Alapító Óriást, és innentől kezdve stratégia lépéseket is tehettünk. Olyasmikről álmodozhattunk, amikről anno csak az Eldiai Megújítási Mozgalom. Ennek a mozgalomnak Eren apja is a tagja volt – magyarázta Levi és Farlan kérdő pillantását látva. – Vissza akarták hozni az Eldiai Birodalom dicsőségét. Úgy tervezték, hogy Zeke-et használják fel. Zeke-nek az lett a feladata, hogy beszivárogjon a harcosok közé, majd a segítségével megszerezték volna a Koordinátor-erőt. Ez a küldetés elbukott, amikor Zeke naiv gyerekként elárulta a szüleit és a mozgalmat. Grishának menekülnie kellett, a Bagoly pedig, aki egy marleyi informátor volt, valamint Kiyomi asszonyság gyermekkori barátja is egyben, nekiadta a Támadó Óriás erejét, hogy eljuthasson a falig. Az ideje amúgy is lejárt, és onnantól… Azt hiszem, Eren már mesélt dolgokat. Zeke mérlegelt és tervezett, és…

– És még mindig ostobán hiszi Marley minden szavát – mondta Eren keserűen. – A bátyám… Bertolt, Annie… Ők mindannyian azt akarták, hogy folytassuk, amit elkezdtünk. Én… nem tehettem mást. Nem indíthatok háborút Marley ellen, hiszen Karl Fritz esküje köt engem. A népemet sem szabadíthatom fel a feledés alól, hiszen… ugyanúgy köt az eskü. Semmit sem tehetek, de most mégis itt vagyok, Hizurúban, és azt hiszem, éppen pont arra készülök, amit nem tehetek meg. Hogy is van ez? – Összeráncolta a homlokát, a fájdalom látszólag élesen hasított a fejébe. Levi legszívesebben az ujjával simította volna ki a halvány ráncokat. Ha tehette volna, szívesen elűzte volna a fáradtságot is.

– Harcosok és katonák – jelentette ki Pieck. – Ezt a két szerepet váltottátok mindeddig, nem? Elég pusztulást hoztatok a szigetiek számára, nem gondolod, Eren? De azzal, hogy véghezvittétek mindazt, amit elkezdtetek, azzal úgymond elértétek, hogy lassan maguktól megismerjék Marley, Eldia és Paradis titkát, nem? Most itt vagyok és készen álltok a harcra. Annie Leonhart támogat benneteket. Talán a Páncélos Óriás is. – Kiyomi asszonyság előre figyelmeztette, hogy a kilétéről még mit sem tudnak. Levit ez kellőképpen bosszantotta. Megértette, hogy Eren nem akarta kiadni a barátját, ugyanakkor dühítette is. Tudniuk kellett ahhoz, hogy tudjanak vele számolni. – Ez a Ymir meg… a kis szerelmét védelmezni, nem?

– Javaslom, hogy ezt a beszélgetést folytassuk odabent – mondta halkan Kiyomi, fejével egy magas, világos épület felé biccentve. – Lehet, hogy Hizurúban vagyunk, de jobb lenne nem meggondolatlanul cselekedni. Ezt elsősorban neked mondom, Pieck. Szoktad használni a fejedet, meg is lep, hogy most ennyire figyelmetlen voltál.

A lány megrántotta a vállát.

– Már a puszta jelenlétem is a halálos ítéletem, nem igaz?

– Engedélyt kértem a nevedben, hogy hazalátogass. – Kiyomi Eren keze után nyúlt, mire Levi tekintete azonnal rávillant. Az asszony néha úgy viselkedett, mint akit a legkevésbé sem zavart a korkülönbség; Eren Krugert látta a fiúban, s szemlátomást nagyon erőlködnie kellett, hogy Eren Jaegerként tekintsen rá. Éppúgy támaszt nyújtott neki, ahogy Mikasa is tette, csak egy kicsit aggasztóbb formában. Levi nem tudta, mit gondoljon.

Szerencsére Petra sietett a segítségére, aki kíváncsian így kérdezett:

– Mi ez a hely? Hova megyünk?

– Nemcsak Marley kormányának van harcosok szobája – felelte erre titokzatosan Pieck.

– Ugye tudod, hogy ezzel nem sokat segítettél? – ráncolta a homlokát Levi. – Azon kívül, hogy kaptunk egy kis történelmet…

– Van egy külön szoba, ahol a harcosok tanácskozhatnak – magyarázta erre Pieck egy sóhaj kíséretében. – Arra utaltam, hogy itt is van egy hely, ahol bizalmas beszélgetéseket folytathatunk. Mondjuk úgy, egyfajta menedék. Odabent már várnak ránk azok, akik hajlandóak tenni is valamit ez ellen az őrület ellen… Úgy szövetségesek, fogalmazzunk így. – Hirtelen megkomolyodott a pillantása, és ahogy összenéztek Kiyomi asszonysággal, mindketten elkomorodtak. Eddig próbáltak úgy tenni, mintha az egész nem jelentene semmit, pedig valójában nagyon is számított. A falakon belül élők száz év után először ismét az óceán túloldalára jártak, s miközben ők emlékeiktől fosztottan keresték a válaszokat, az ellenség, aki nem is volt annyira ellenség, hiszen egy vérből származtak, mindenre emlékezett.

Kiyomi hátat fordított nekik, Eren meg önkéntelenül leutánozta azt.

– Ideje megbeszélnünk – suttogta –, hogy pontosan mit is akarunk tenni. A jövőnk, az eldiai nép és valamennyi nép jövője… itt és most… el fog dőlni.

** * **

A „harcosok szobáját” igazából tanácsteremnek lehetett volna helyesen nevezni. Kiyomi asszonyság lehúzta a lábáról az elegáns cipőjét, mielőtt belépett volna, így kénytelenek voltak mindannyian ugyanezt tenni. Az ajtót őrök állták, nagydarab izompacsirták, akik alaposan áttapogatták őket – még Levit is, bár a férfi majd’ megfojtotta őket a szemével –, és csak azután engedték be egyesével, miután meggyőződtek, hogy fegyvertelenek és ártalmatlanok. Eren meg mert volna esküdni, hogy Levi így is be tudott csempészni egy kést, amit nagyon jól elbújtatott mind Kiyomi testőrei, mind az itteni emberek elől.

Nem is vártam tőle mást – gondolta. Nincs hozzászokva, hogy védtelen legyen. De nem is kellett, mert Eren akármikor átváltozott volna érte – értük, helyesbített gyorsan –, és akkor anti-óriás fegyverek, páncéltörő golyók, bármi jöhetett, senki sem igázhatta le, ha egyszer valamit elhatározott. Nem sűrűn változott óriássá, igazából akkor tette meg először úgy, hogy harcoljon, amikor a Titánok megpróbálták véghezvinni Marley akaratát és lyukat ütni a Mária falba, hogy aztán a másik kettővel is leszámoljanak.

Félig így is bejött, amit akartak – húzta el a száját. A keserűség a torkába csúszott, onnan meg a nyelve hegyére. Érezte a szájában az ízét és fintorogni támadt tőle kedve. Az eldiaiak az elmúlt száz év során a saját népüket mészárolták le… Egymást ölték. A szigetiek is, meg azok is, akik itt ragadtak. Egymást irtották, és azok, akik tudták, nem törődtek ezzel a ténnyel. Ők… kívánták is a szigetiek halálát. Vagy éppenséggel fordítva… A Reiss család…

Eren arcából kifutott a szín, ahogy a nagybátyára gondolt. Rod Reiss, a gyáva féreg, aki mit sem értett a világból, a felszabadításért könyörgött. A teljes igazság fájt – mind Uri, mind Frieda Karl Fritz esküjének áldozatává vált, amint megörökölték az erőt, Eren pedig foggal-körömmel küzdött, hogy kitörjön alóla.

– Jól vagy, Eren? – Petra aggódva suttogott. – Sápadtnak látszol.

– Persze, én csak…

– Üljetek le! – hangzott Kiyomi asszonyság utasítása. – Mint láthatjátok, a leendő szövetségeseink már megérkeztek.

Eren bizonytalanul harapott az ajkába. Határozottan nem ilyennek képzelte az élményt Hizurúban: bármerre fordította a fejét, ismeretlen, különböző arcokat látott ismeretlen, különböző népekből. Volt olyan, akinek feketébe hajlott a bőrszíne, de olyan is, akit keletinek lehetett nevezni, de még a keletiek közül is kitűnt a vonásaival. Nemcsak Hizuru lakói gyűltek össze, hanem olyan emberek is, akik Hizurút támogatták – és mindezt Kiyomi asszonyságnak köszönhették.

– A fiú Eren Jaeger – mutatta be Kiyomi –, ők pedig a barátai Paradis szigetéről. – A nevek egyesével hangzottak el, a sustorgás nyomban felcsapott, amikor Kiyomi ejtette azt, hogy Ackerman. Eren érezte, hogy Levi megfeszült mellette. Még mindig nem fogta fel, mekkora jelentőséggel bírt, hogy az Ackerman családba született, és hogy javarészt a nevének köszönheti a kivételes képességeit.

– Nyugalom – súgta oda neki Eren, finoman megérintve a karját. Levi mintha ettől még feszültebbnek látszott volna. – Nem vagyunk veszélyben. – Eren szándékosan értette félre. A kíváncsi tekintetek kereszttüzében még csak a lehetőségre sem akart gondolni, mert biztos volt benne, hogy olyan mélyen elvörösödik, hogy nem tudja kimagyarázni. Jobbnak látta inkább azt a látszatot kelteni, hogy Levi esetleges támadástól tart ennyire, és nem valami egészen más zaklatja fel. Kiyomi szerencsére figyelmen kívül hagyta a történteket.

– Drága barátaim – szólt, miközben végighordozta a tekintetét az összegyűlteken –, köszönöm, hogy eljöttetek. – A „barátaim” szó túlzásnak tűnt, mert néhányan felvonták a szemöldöküket, a bizalmukat azonban nem kellett megkérdőjelezni.

Kiyomi megnedvesítette az ajkát, és ahogy felemelte a fejét, valamiért fiatalabbnak tűnt a koránál. Ujjai a nyakában pihenő sálra kúsztak föl, s Eren legnagyobb döbbentére óvatosan lefejtette azt. Makulátlan, ráncos bőr villant ki alóla. A sál puhán és könnyedén landolt Eren kezében, Kiyomi szeretettel és mély hálával a szemében adta át neki. Néhány pillanatig csak tartották közösen, aztán Kiyomi elhúzta tőle, majd mielőtt Eren megszólalhatott volna, gyengéden a nyaka köré tekerte azt.

– Vissza a tulajdonosának – mondta szelíden, majd meg sem várva Eren válaszát, a többiek felé fordult. – Azt hiszem, nem kell sokat mondanom. Mindannyian tudjátok, miért hívtalak ide benneteket: Marley szuperhatalommá erősödött az elmúlt években, azonban a kor új fegyverei lassan lehetővé teszik, hogy felvehessék a harcot az óriásokkal. Az eldiai emberek élete fenyegetésnek van kitéve. Úgy gondoljátok, helyes az az élet, amit ők élnek? Élet egyáltalán? A gettók, a megkülönböztetés… Marley milyen jogon teszi ezt? Eldia milyen jogon tette ezt?

– Az óriások – kiáltott közbe egy vékony hangú, sötét bőrű nő. – Mindenről az óriások tehetnek.

– Remek meglátás, Nambia – biccentett Kiyomi. – Véget kell vetnünk neki. Eren annak idején nekilátott, hogy befejezze a küldetést, de képtelen volt rá. Mindig ugyanaz történik, ugyanazok a hibák, ugyanaz a tehetetlenség. – Eren felé fordult, aki keserű szájízzel emlékezett vissza Kruger hatalmas alakjára; az óriásra, aki fáradtan és értetlenül húzta a szívéhez a kezét, miután elsuttogta Grishának Mikasa és Armin nevét. Mikasa? Armin? Az apja akkor hasonló értetlenséggel a hangjában kérdezett, Kruger azonban a fejét csóválta. Nem tudta, kinek az emlékeit látja, csak azt tudta, hogy Mikasa és Armin fontosak. És hogy minden újra meg fog történni. Egészen addig történik, míg a küldetést be nem fejezik.

De mi is ez a küldetés pontosan? – tette fel a kérdést joggal. Nem az, hogy ismét elnyomjuk Marleyt. Az sem, hogy kiirtjuk Paradis szigetének a lakóit. Sehogy sem jó… Egyiket sem tehetjük meg. De akkor hogy hozhatjuk el a békét?

Nem volt benne teljesen biztos, hogy Kiyomi asszonyság állítólagos szövetségesei ugyanazt akarták, amit ő legbelül: a szuperhatalommá válás lehetősége Marley leigázásával mindannyiuk szeme előtt ott lebegett, egyeseket már most az őrületbe kergetett.

De nemcsak ők azok, akik másra használnák a háborút… Eren a szigetiekre gondolt és azokra az eldiai emberekre, akik gettókba kényszerültek. Egyikünk sem különbözik annyira tőlük. Mindannyian… egyformák vagyunk.

Hallgatott és a hallgatása Kiyominak is feltűnt.

– Szokatlanul csendes vagy, Eren – jegyezte meg. – Azt hittem, magadhoz ragadod a szót.

– Háborút akartok? – bukott ki belőle a kérdés. – Azt hiszitek, azzal mindent megoldotok?

– Nem. – Kiyomi a fejét rázta. – Eren… Mármint Kruger – pontosított, mikor észrevette a fiú arcán átsuhanó értetlenséget. – Ismered az emlékeit, nem igaz? – A szövetségesek ezt hallván zúgolódtak. – „Bagoly” – emelte meg a hangját Kiyomi – beépült a marleyi kormányba. Mindvégig tartottuk a kapcsolatot. Néha a saját feje után ment… segítette azokat az ostobákat, hogy újjáépítsék Eldiát… A végén azonban, amikor átadta az erejét, tudtam, hogy a legmegfelelőbb embert találta meg a feladatra. Tudtuk, hogy egy nap el fogunk jutni hozzád, Eren Jaeger. Kruger sosem akarta a háborút, én pedig hozzá hasonlóan más…

– Nem lesz háború? – csapott fel a sustorgás rögtön. Eren a szövetségesekre sandított, Kiyomi azonban teljesen feléjük fordult. Szigorúan vonta össze a szemöldökét, a testőrök pedig karba fonták a kezüket. Ők parancsoltak, ez egyértelmű volt.

– A háború elkerülhetetlen – jelentette ki Kiyomi. – De nem olyan háborút akarok vívni, amilyent ti.

– Hanem milyet? – Eren hangja élesen csengett. – Ha egyszer belecsöppenünk…

– De ha nem csinálunk semmit – szólalt meg Farlan elgondolkodva –, akkor sosem érhetünk el változást. Minden marad úgy, ahogyan eddig.

– A fiú jól mondja – jegyezte meg az egyik keleti a hátsó sorból. – Valamit tennünk kell!

– Marley túl messzire merészkedett – értett egyet egy másik.

– De Eldia is – suttogta Eren. – Mind Eldia, mind Marley… olyan dolgokat tett, amik megbocsáthatatlanok.

– Akkor talán egy új vezetőre van szükség – húzta ki magát ugyanaz, aki elismerte Farlan igazát. – Egy másik nép, egy másik hatalom.

– És minden ugyanúgy történne. – Eren a fejét rázta. Elég volt a szeme sarkából pillantania Kiyomi asszonyságra, hogy tudja, az asszony szíve szerint vele értene egyet, hangosan viszont meg kellett válogatnia a szavait, hogy nehogy elriassza az esetleges szövetségeseket, akik így is háborogtak már a tanácskozás kimenetele miatt.

– Nyilvánvaló – emelte meg a hangját –, hogy nem hagyhatjuk annyiban. Az is nyilvánvaló, hogy akármennyire is szeretnénk… vagy nem szeretnénk – javította ki magát, amikor észrevette a rávillanó tekinteteket – háború nélkül megoldani, sor fog rá kerülni. A legfontosabb, hogy mielőtt csapást mérjünk az ellenségeinkre, információt gyűjtsünk. Tudnunk kell a terveiket, tudnunk kell, hányadán állunk velük. – Ezt a kijelentést már több helyeselő bólogatás kísérte, Eren nem volt benne biztos, hogy valaha is meg tudja magát értetni ezekkel az emberekkel. Mindannyian a saját igazukat szajkózták, szövetség ide vagy oda.

– Egyet tehetünk. – Eren előrelépett, ökölbe szorított kezét a combjának nyomta. Ahogy felszegte a fejét, a sustorgás ismét felcsapott; ismeretlen nevek, ismeretlen arcok hangzottak el korábban, Kiyomi előre megnevezett néhány embert, de a rengetegük láttán azon kapta magát, hogy nem érdekli. Mindig is a saját útját járta – akkor is, amikor a Titánokkal szervezte a küldetéseket, akkor is, amikor Zeke osztotta a parancsokat. Egyet tehettek, és ezt most mindennél tisztában látta magát. – Ugyanazt csináljuk, amit Kruger is – mondta Kiyomira pillantva. – Ha már itt vagyok, nem állok meg. Tudom, hogy nem értik… és azt is tudom, hogy lehet, sosem fogják megérteni, de… meg akarom próbálni. Minden erőmmel azon leszek, hogy megértessem mindenkivel, hogy az elnyomás nem megoldás. Hogy mindannyian… legyen szó az óceán bármelyik oldaláról is… egyformák vagyunk. De ehhez tényleg az kell, hogy megismerjem az ellenséget. Ha már itt vagyok, nem fogok Hizurúban ragadni.

– Eren… – Kiyomi szeme tágra nyílt. Megértette. – Azt akarod mondani, hogy…

– Marley a célom. – Eren lassan Levi felé fordította a fejét. – Be fogok szivárogni a kormányba. Ugyanazt az utat fogom bejárni, mint Kruger, csak máshogy. Nem fogok nevetséges mozgalmakat támogatni… Vagyis nem fogom hagyni, hogy a gettókban élő eldiaiak átvegyék a vezetést. Nem lesz többé elnyomás, nem lesznek tisztogatások… És a legfontosabb… Mindennek a rontója… Nem lesznek többé óriások. Nem tudom, hogyan – mondta, miközben végighordozta a tekintetét –, de el fogom érni, hogy ne létezzenek. Hogy a világ valamennyi lakója… egyenlő legyen… és szabad.

– Naiv gyermek.

– Lehetetlenség…

– Csinálja, ha akarja…

– Ő a Koordinátor… Megszereztük az erejét.

Kiyomi összerántotta a szemöldökét.

– Csendet! – A hangja élesen és parancsolóan csattant, az emberek elhallgattak. Erenhez fordult, és állta a fiú pillantását. – Valóban szükségünk lesz az információkra. Gondolod, hogy meg tudod csinálni? Gondolod, hogy… senki sem fog felismerni? Mi a helyzet a bátyáddal? Ő kinek az oldalán áll? Na és a Páncélos Óriás?

– Őket… bízzátok csak rám.

– És a többi óriás? – kérdezte az asszony. – Mit akarsz kezdeni a Háború Pörölyének Óriásával? Nem is ismered! Ő bizonyosan Marleyt fogja támogatni ebben a küzdelemben. A Tybur család…

– Willy Tybur jó barátom – jelentette ki erre Nambia. – Nemrégiben kiküldték a meghívókat. Ünnepséget szerveznek Liberióban.

– Liberio? – kíváncsiskodott Petra. – Az egy…

– Internálótábor – vágta rá Eren. – Onnan származik a családom.

– És oda szerveznek ünnepséget? – értetlenkedett Farlan. – Hogy lehet?

– Úgy, hogy valami készülődik – morogta Levi. – Cselekednünk kell, mielőtt túl késő. – Megvakarta a tarkóját, majd hatalmasat sóhajtott. – Még mindig nem nagyon értem ezt az egészet… ráadásul Szemöldök úr sem lesz valami boldog, amiért nem tudom vinni nekik a híreket. Paradis lakói – hivatkozott így saját magukra – valószínűleg semmit sem értenek ebből az egészből, csak azt fogják látni, hogy az óriássá változó fiú lelépett és magával vitte a Felderítő Egység hadnagyát és két kiváló tagját. A kedélyek… valószínűleg nem nyugodnak le.

– Egyetértek Levijal – bólintott Farlan. – Nagyon úgy érzem, hogy akik ott ragadtak, nem ússzák meg olyan könnyen ezt a változást. Vagyis… inkább úgy mondom, bizonyosan lesz valamilyen változás. Lehet, mire visszaérünk, egy teljesen más szigetet találunk, mint amit otthagytunk.

– Akkor menjetek vissza és bízzátok rám! – kiáltotta Eren. – Vagy még mindig… ennyire nem bíztok bennem? – A hangjából vád csendült ki, és amikor Farlan elfordította a fejét, a szeme dühösen szűkült össze. Annyira próbálkozott és lám, még mindig nem bíztak meg benne annyira, hogy magánakciókat hajtson végre!

– Az én felelősségem vagy – mondta erre Levi. – Ha maradsz, én is maradok. De ti ketten – pillantott Farlanra és Petrára – hazamehettek, ha szeretnétek. Biztos vagyok benne, hogy képesek leszünk kezelni a helyzetet, pláne ennyi szövetségessel a nyakunkon…

Farlan és Petra összenéztek, majd a fejüket rázták.

– Arról szó sem lehet, hadnagy! Én már végleg elköteleztem magam Eren mellett!

– Lélegzetelállító a bátorságod, Petra.

Eren is érezte, de különösen a lány tudta, hogy ez nem dicséretként hangzott el, hanem egyszerű ténymegállapításként. Levi arra célzott vele, hogy otthon nem kimondottan kedvelték Petrát azok után, ami történt. Az emberek nem könnyen bocsátották meg a hibákat, és Petra… bár úgy vélte, helyesen cselekedett, megtagadta a feljebbvalójától érkezett parancsot. Ezzel a legsúlyosabb bűnt követte el az ottaniak szemében.

– Ha valóban ezt szeretnéd… – Pieck lassan és elgondolkodva törte meg a hirtelen beálló csendet. – Akkor én segíthetek neked. – Előrelépett, megérintve a karján nyugvó megkülönböztető jelzést. – Azt hiszem… én vagyok az egyetlen, aki segíthet neked ott elboldogulni. Minél többet meg kell tudnunk, minél több emberrel meg kell értetnünk azt, hogy miért is harcolunk. – Elmosolyodott, és ettől egészen megszépült az arca. – Hiszem, hogy képes vagy rá, Eren Jaeger. Engedd hát, hogy segítsünk.

Eren bólintott.

– Ami Zeke-et illeti… – suttogta. – Őt bízzátok rám. Én… tudom, hogyan kell bánnom a bátyámmal. Ő nem az ellenségem, ezt jobb, ha megjegyzitek egy életre.

– Hát hogyne, Eren – biccentett Kiyomi, megeresztve egy halvány mosolyt. – Legyen úgy, ahogy akarod… Kruger is mindig a saját feje után ment. Hizuru valamennyi lakója megbízik benned, Eren Jaeger, mert te vagy „Bagoly” utóda.

Néhányan felálltak. A teremből akkor sem juthattak volna ki, ha nem árulásra készültek volna, így sem Eren, sem Kiyomi nem aggódott miattuk. Eren nem lepődött meg, amikor a férfiak Levit vették körbe. Az „Ackerman” név elhangzott, és mindannyian kíváncsiak voltak az emberiség legerősebbjeként emlegetett katonájára. Levi megilletődve állt, az arca rángott, ahogy egymás után kezet szorított az ismeretlenekkel. Az egyikük, egy nagydarab, sötétbőrű férfi, miután Levi elfogadta a felé nyújtott jobbot, megveregette a vállát, majd Erenhez és Kiyomihoz lépett.

– Ms. Azumabito – hajtotta meg a fejét udvariasan. – Ne aggódjon. Nemcsak Pieck fog segíteni Erennek, hanem én is ott leszek neki. Nem lesz egyedül, biztosíthatom.

– Köszönöm, Onyankopon – mosolyodott el Kiyomi. – Ez nagyon kedves öntől. Tudom, hogyha ott lesz Eren mellett, akkor nem érheti őt bántódás.

– És akkor még nem említettük Mr. Ackermant – jegyezte meg Onyankopon, miközben a válla fölött hátrasandított, hogy még egyszer tetőtől talpig végigmérje Levit. – Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is találkozni fogok eggyel az Ackerman családból. Elsőre… nem is gondolnám, hogy veszélyes.

– Ó, pedig az. – Eren nem tudta megállni, kibukott belőle egy kuncogás kíséretében, és amikor Kiyomi valamint Onyankopon pillantása rásiklott, érezte, hogy zavarában elpirult. – Mármint… – A zavartsága dadogásba torkollott, a pírja pedig azzal fokozódott, ahogy magyarázkodni kezdett. – Ú-úgy értettem, hogy nekem is meggyűlt vele a bajom, amikor a Titánokkal… – Onyankopon csodálkozását látva gyorsan összefoglalta a falakon belüli életét. Közben minduntalan a tarkóját dörzsölte, mert Levi szinte keresztüldöfte őt, úgy bámulta az emberek gyűrűjében.

– Nem vagy te semmi, Eren Jaeger. – Onyankopon az ő vállát is megütögette; hatalmas keze meglepően gyengéden érintette meg. Eren mosolygott, majd nagyot ásított. Az utazás kimerítette, Hizuru biztonságában meg elkényelmesedett; szíve szerint állva elaludt volna. Kiyomi észrevehette, mert a következő percben már a kezét szorongatta.

– Ha szeretnéd, lepihenhetsz – mondta lágyan. – Nagyon sok mindenen mentél keresztül, Eren, és még koránt sincs vége. Hamarosan egy perc nyugtod nem lesz.

– Tudom… – Eren az ajkába harapott, az újabb ásítását elnyomta. – Jó lenne, ha tudnék egy kicsit aludni… Kiyomi – fordult a nő felé –, a szövetségesek… egyszerűen úgy érzem, nem jutottunk dűlőre. Olyan feleslegesnek érzem az ittlétemet. Mintha nem is érdekelnék őket, mennek a saját fejük után, ahogyan én is.

– Elfogadnak téged, Eren.

– Inkább félnek öntől, Kiyomi asszonyság – nevette el magát Onyankopon. – Én legalábbis biztosan. Félelmetesek maguk, keletiek.

– Tudom. – Eren ezt a saját bőrén tapasztalta meg; szinte látta maga előtt Mikasa jegesen csillogó szemét, a keskeny ajkát és a kardot, amit hezitálás nélkül szegezett ellensége torkának. A penge a nyakba mélyedt volna, a vér pedig pillanatok alatt kiserkent volna, ha csak egy kicsit is óvatlanul…

Elharapta a gondolatot.

– Marley jelenleg háborúzik – magyarázta ezalatt Onyankopon. – Eldia legyőzése után szuperhatalommá emelkedett, az ellenségeinek száma azonban egyre csak növekedett. Gyűlölik a kormányt és meg akarják semmisíteni. A bátyád, no meg a barátaid bizonyára elmesélték az új fegyvereket, amikkel az emberevő óriások ellen is küzdhetnek. Amikkel könnyedén megállíthatják az úgynevezett intelligens óriásokat, akik Ymir erejével rendelkeznek. A háborút lassan négy éve vívják… de végre pontot tehetnek a végére, ha sikerül elfoglalniuk a Slava erődöt.

– Mit lehet eddig tudni? – kérdezte Kiyomi szigorúan.

– Nyolcszáz katonát küldtek a frontvonalra, köztük gyermekeket is. Ők amolyan kadétok, ez a háború a kiképzésük részét képezi: csak a legerősebb örökölheti meg ugyanis a Páncélos Óriás erejét.

– Tehát a Páncélos ideje is le fog járni.

– Bertolt, Annie és Reiner egyszerre örökölték meg az erőt – mondta Eren halkan. – Valószínűleg Bertolt erejét is átörökölték volna, hogyha… – Ha Armin nem előzte volna meg őket, fejezte be inkább gondolatban. Onyankopon arcán nem látszott meglepettség, ami azt jelentette, hogy Kiyomi korábban már megtalálta az alkalmat, hogy beszámoljon a szövetségeseknek a szigeten történtekről.

– Tartanunk kellene attól a szánalmas patkánytól? – ráncolta a homlokát Onyankopon. – Attól a Fritz-ivadéktól, aki királynak meri nevezni magát a szigeten.

– Nem hinném – csóválta a fejét Kiyomi. – Szerencsétlen alak. Különben sincs mitől tartanunk: Historia Reiss, a szigetiek királynője ép és egészséges, és szerencsére távol van az apjától. Eren édesanyja, Carla Jaeger, aki szintén királyi vérű, hozzá hasonlóan biztonságba került. Őket nem érheti bántódás.

– Na és Kuklo? – Eren az asszonyra emelte a tekintetét. Fáradt volt és ingerült; elvesztette a türelmét, amikor ismételten fenntartották. Legszívesebben bedőlt volna az ágyba és másnap reggelig fel sem kelt volna. – Őt miért nem? Ő talán nem fontos?

Kiyomi erre nem válaszolt.

Tudja? Vagy nem tudja? Eren az ajkába harapva morfondírozott. Kuklo apja… Vajon őmiatta nem foglalkozik az unokaöcsémmel?

Kiyomi az arcára simította a ráncos ujjait és mosolygott. Éveket fiatalodott, amióta rátalált Erenre, Eren pedig minduntalan azt a fiatal lányt látta maga előtt, aki az óceánnál Eren Kruger fölé hajolt. Eren Kruger emlékei elevenek voltak és valósak, élénken lüktettek az elméjében, valahányszor lehunyta a szemét vagy mély álomba szenderült. Néha csak képek villantak fel, néha előfordult, hogy beszélgetésfoszlányok is tudatosultak benne, amikre akkor is emlékezett, amikor reggel felébredt.

– Megmutatom, hol lesz a szállásotok, amíg itt tartózkodtok.

– Az nem lesz hosszú idő.

– Tudom. – Kiyomi szomorúnak látszott. – Erre gyere, Eren! – hívta, majd udvariasan biccentett egyet Onyankoponnak. A férfi még egyszer megszorította Eren jobbját, aztán hátat fordított neki, és inkább szóba elegyedett azzal a sötétbőrű nővel, akit Nambiának hívtak. Kiyomi a szemöldökét ráncolta, miközben a nőt nézte, és ezt Eren is szóvá tette. Megindultak, hogy átvágjanak a tömegen, Kiyomi testőrei egy pillanatra sem hagyták őket magukra. – Willy Tybur jó barátja.

– A Tybur család a kilencedik óriáserő birtokosa.

– Pontosan – bólintott. – A Háború Pörölyének Óriása.

– Megbízhatunk benne? – Eren bizalmatlanul méregette Nambiát. – Megbízhatunk azokban, akikben kétely született?

– Ha akarnák, akkor sem tudnának elárulni bennünket – felelte Kiyomi. – Kevesek ahhoz, hogy megtehessék.

– A saját szememmel akarom látni. – Az őrök elálltak az útjukból; Kiyomi felszegett fejjel, büszkén vonult előre, Erennel a nyomában.

Csigalépcső vezetett fel az emeletre, a lépcsőfokok nyikorogtak, Eren pedig minden egyes lépéssel fáradtabbnak érezte magát. Az utolsó lépcsőfoknál már szabályosan a korlátba kapaszkodva próbálta magát feljebb tolni, s Kiyomi ezt tisztán látta a szeme sarkából. Mindketten látták egymást, és amikor az asszony a kezét nyújtotta, Eren nem habozott elfogadni azt.

– Köszönöm – suttogta hálásan, és ahogy felértek, Kiyomi megállította magukat, hogy Eren álla alá nyúlva kényszerítse, hogy állja a tekintetét. Egymás szemébe bámultak, Kiyomi keze a homlokára siklott, hogy ellenőrizze a hőmérsékletét, mint egy anya a gyermeke lázát, aztán az arcát tapogatta meg, majd a nyakát és az inge alá férkőzve a mellkasát, a melle fölött.

– Jól vagyok – mondta neki Eren, de szemlátomást csak azután nyugodott meg, miután saját maga meggyőződhetett afelől, hogy valóban nincs semmi baja. Akkor megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, Erennek pedig mosolyogni támadt kedve. Alig állt a lábán, Kiyomi azonban az édesanyjára emlékeztette őt, ettől meg… ismét fellobbant benne az aggodalom. Látni akarta az anyját, tudni, hogy jól van. Ugyanerre vágyott Historiával kapcsolatban is. Egy kicsit a régi élete után vágyakozott, amikor a Titánok eredeti feladatukról megfeledkezve váltak a nyomornegyed hőseivé.

– A saját szemeddel fogod is látni – jelentette ki Kiyomi. – Ha beszivárogsz, úgy, ahogy Kruger is tette…

– Meg tudom csinálni.

– De nem akarom, hogy egymagad legyél. Kruger is megváltozott… Nem akarom, hogy te is megváltozz, Eren Jaeger. Karl Fritz ősi esküje megkötötte egykor Frieda Reiss kezét, azelőtt meg a nagybátyjáét, Uri Reissét. Nem hagyom, hogy ugyanez történjen meg veled is.

– Bízz bennem, Kiyomi – kérte. – Én csak… haladok előre, történjék bármi. Magam hozom a döntésemet, nem Karl Fritz fogja megtenni helyettem. Én… nem olyan ember vagyok, aki bárkire is hallgat.

Kiyomi ezt hallván hamiskásan rámosolygott.

– Valóban? – emelte meg a szemöldökét. – Senkire sem hallgatsz?

– Nem igazán – ingatta a fejét Eren. – Hiszem, hogy a magam ura vagyok.

– Na és a hadnagy?

A folyosó utolsó szobája vendégszobaként funkcionálhatott: a földön ágyaztak meg; a padló keménynek tűnt a küszöbről, a párna viszont puhának. Ruhásszekrényféleség árválkodott az egyik sarokban, a fekhelyre pedig pont rávilágított az ablakon beszűrődő hold. Maga a helyiség ezüstösen úszott a hold és a csillagok fényében, s Eren azon kapta magát, hogy a fáradtsága ellenére az ablakpárkányra könyököl. A tájban gyönyörködött, a csillagok nem ragyogtak fényesebben Hizurúban, mint Paradis szigetén. Minden ugyanolyan volt, mégis egy kicsit más a maga módján.

Eren nagyot sóhajtott.

– Kedveled a hadnagyot, Eren? – kérdezte hirtelen Kiyomi. – Mennyire kedveled?

– Az első kérdést sem válaszoltam meg.

– Ó, kedvesem… – Kiyomi mosolygott és legyintett. – Tudom, hogy kedveled. Szerintem még nálad is jobban tudom a dolgokat. Idősebb vagyok nálad és van némi tapasztalatom, még ha nem is olyan sok. Ismerem a tekinteteket. Tudom, ki hogyan néz a másikra és sejtem azt is, hogy miért. Tudod, mit tudok még?

– Sejtelmem sincs. – Eren száraz hangon felelt, de ezzel aligha lombozta le a keleti hölgyet.

– Azt is tudom – folytatta az ugyanolyan szelíden, mint addig –, hogy hogyan vélekedtek egymásról. Amennyire kedveled őt, annyira kedvel ő is téged. Csak azt nem értem, mitől félsz – ráncolta kicsit a homlokát. – Úgy gondolod, a küldetésed tudatában nem teheted meg, hogy elfogadd vagy viszonozd ezeket az érzelmeket? Esetleg az zavar, hogy ő egy férfi? Hallottam a menyasszonyod hírét is – tette hozzá egyből, amint észrevette, hogy Eren felkapta a fejét Mina említésére. Mina, gondolta, a menyasszonyom volt. – Azt is tudom, hogy ez a házasságosdi is csupán látszat volt. A külvilág így azt hitte, egy rendes, tisztességes fiú vagy, nem a Titánok nevű bűnbanda tagja.

– É-én… Nem tudom, miről beszélsz – nyögte ki végül. – Semmilyen olyan… Én nem…

– Hm.

Kiyomi komolyan nézte őt, halvány mosollyal az ajkán.

Eren nyelt egyet, majd gyorsan továbbterelte a témát:

– Akkor itt fogunk aludni? Mindannyian?

– Külön szobában szállásoltunk el benneteket. Kivéve persze téged. Levi hadnagy bizonyára ragaszkodik hozzá, hogy ne maradj felügyelet nélkül. Őt ismerve nem fog beleegyezni abba sem, hogy a testőreim őrizzék az álmodat. Ő olyan ember, aki személyesen akar megbizonyosodni a dolgokat illetően. Remélem, nem bánod.

– U-ugyan. – Eren teljesen elvörösödött. Kivételesen örült, amiért korábban nem lélegzett fel annyira látványosan, mert így, hogy ő ismét a kivételt képezte, még nehezebb lett volna úgy tenni Kiyomi asszonyság előtt, mintha meg sem érintette volna. – Miért is bánnám… – motyogta, mire Kiyomi barátságosan rámosolygott.

– Akkor jó, kedvesem.

Egy utolsó gyengéd érintés, Kiyomi elhúzódott, s hirtelen idősebbnek tűnt a koránál. A szemében fáradt fénnyel nézte Erent hosszú másodperceken keresztül, aztán kinyújtotta a kezét, lustán a csillagok felé intve. Mire Eren homlokráncolva megpördült, hogy megkérdezze, mit talált annyira érdekesnek, az asszony eltűnt és ezúttal sem vett vissza semmit a titokzatos énjéből.

– Remek! – sóhajtott fel frusztráltan. Határozottan nem így képzelte a falakon túli látogatását. A kinti világ óriásoktól hemzsegett, mégsem láttak belőle egyet sem, a kietlen tájak pedig vajmi keveset emlékeztettek azokra a vidékekre, amikről Armin is előszeretettel beszélt. Az óceán gyönyörű volt a maga módján, de Eren hiányolta maga mellől a barátait. Még nem tudta meglátni a szépségeit, csak a nyomorát: Hizurút, Marleyt, az eldiaiak szenvedését.

Elképzelte, milyen lehet Liberio – valamennyit látott is belőle az apja valamint Kruger emlékei által –; ideges gombócot érzett a torkában, amiért ráhárult a feladat, hogy beszivárogjon a kormányba.

– Remek! – A sóhaj ismét kiszakadt belőle; dühödten rúgott bele az első útjába kerülő tárgyba, ami éppenséggel a ruhásszekrény volt. A korhadt fa panaszos hangot adott ki, Eren arcán pedig fintor suhant át a pillanatnyi fájdalmat érzékelvén. Előrehajolva a lábszárára simította a kezét, majd az ajkába harapott. – Mit várnak tőlem? – motyogta. – Hogy szivárogjak be? Elesett katonaként? – A lábát dörzsölte, és hirtelen őrültebbnél őrültebb gondolatai támadtak. – H-ha… l-levágnám… – siklottak az ujjai a nadrágja alá, megérintve a meztelen bőrét. A láb, ami nélkül nem élhetett teljes életet egy óriásokkal teli világban, hirtelene egészen más célt funkcionált: segített volna neki elrejtőzni a kíváncsi szemek elől. Egy háborúban megsérült katonával senki sem foglalkozott szívesen, csak nyűg volt a kormány nyakán. Pont annyira vették volna semmibe, ami elég lett volna ahhoz, hogy körbe tudjon szimatolni. – Ha levágnám… – mondta újból, ezúttal egy kicsit felbátorodva. – Akkor…

– Akkor megöllek.

A hang hidegen csendült fel mögötte, egész testében összerezzent. Kéz nehezedett a vállára, és ahogy meg akart fordulni, minden annyira gyorsan történt. Érezte, hogy a kéz szorosabban markolja, érezte, ahogy megpenderítik. A feje a falnak ütközött volna egy fájdalmas koppanás kíséretében, ha nem simultak volna a tarkója alá a hosszú ujjak, hogy megakadályozzák a találkozást. Felnyikkant, az ajka pedig elnyílt.

Levi szeme nyílt haragtól parázslott.

– Ha levágod – mondta halkan –, akkor megöllek, Eren.

– Ha azért ölnél meg, mert le akarom vágni… – Eren a helyzete ellenére megtalálta a bátorságát. – Akkor jobb lenne, ha nem tennéd. Akkor… nem járnál vele jobban, hiszen…

– Ennyire ostoba lennél? – mordult rá Levi. – Hogy juthat eszedbe…

– Csak egy ötlet volt! – tiltakozott. – És nem, egy cseppet sem vagyok ostoba!

– Nem úgy tűnik. Ostoba kölyök.

– Én nem… – Felnyögött, ahogy Levi előredőlt. Egymáshoz préselődött a testük, a magasságkülönbségük pedig még feszélyezettebbé tette Erent. A plafonnak kellett volna emelnie a tekintetét, hogy elkerülje Leviét, azt meg nem tehette meg, különösen azok után nem, hogy azok a fránya ujjak mintha ráéreztek volna a gyengeségére. Az arcára simultak, de egyáltalán nem azzal a finom erővel, hanem megcsippentették a bőrét, piros foltot hagyva maguk után. Levi arcába bámult, Levi meg az övébe.

– Szökni akarsz, Jaeger? – vonta össze a szemöldökét a férfi. – Ezért hagytál ott azzal a nővel?

Eren szeme kerekre tágult.

– Kiyomival?

– A rohadt életbe azzal a nővel! – vicsorogta Levi. – Szökni akarsz vagy sem?

– Miért akarnék? – értetlenkedett. – Én…

– Te… – Levi tekintete az ajkára siklott. – Te az én felelősségem vagy, Eren. Nem tűnhetsz el a szemem elől az engedélyem nélkül. Különösen Kiyomival nem. Az a nő…

– Nem bízol benne?

– Ez nem a bizalomról szól.

– Hát akkor?

– Az a nő…

– Az a bajod, hogy Eren Kruger gyermekkori barátja? Olyan, mint Mikasa! Pont olyan!

– És nekem pont ez a bajom! – Levi elhajolt tőle, de csak annyira, hogy idegesen végigsimítson a haján. Nem borzolta össze, ahogy Eren szokta a sajátját, ám a fiút még így is meglepte a mozdulat. Levi ingerült volt, nemcsak a látszatát keltette. Valami annyira felbosszantotta, hogy sehogyan sem tudott megnyugodni. A megnyugtatása is Erenre hárult, nemcsak a beszivárgás Marley kormányába.

– Akkor nem tűnök el – mondta csendesen. – De jobb, ha tudod, hogy nem fogok megszökni. Hova mehetnék? Hogy mehetnék el annak tudatában, ami a világban folyik? Én egy olyan ember vagyok, aki a szabadságért a végsőkig harcol… Hogy hagyhatnám itt ezeket az embereket szenvedni?

– Hát persze. – Levi szája sarka felfelé rándult. Az idegesség szemmel láthatóan távozott belőle; leeresztette a vállát, és már nem erővel préselte össze a testüket, hanem gyengéden. A keze lejjebb siklott, Eren pedig felnyikkant, amikor ujjakat érzett a csípőcsontjára simulni. A bőrét mintha lángra lobbantották volna, és ez az égető érzés csak fokozódott, ahogy Levi ujjai lágyan végigcirógatták az oldalát, mindenhol bizsergést csalva ki belőle.

– Mit művelsz? – akarta tőle kérdezni higgadtan, de csak erőtlen, rekedtes suttogás távozott belőle. Levi válaszul határozottabban simította a kezét a csípőjére, és akkor sem húzta el, amikor felemelte a fejét, hogy Erenre nézzen.

Nem válaszolt a kérdésére.

– Levi… Én…

– Ha levágod a lábad, megöllek.

Eren nyelt egyet. A zavartság lassan kúszott fel a testén; egyszerűen nem tudta hova tenni a férfi viselkedését. Csak egy ötlet volt! Hát nem azért jöttek el egészen Hizurúig, hogy bármeddig elmenjenek? Nemcsak azért, hogy Paradis megismerje végre a titkokat, hanem azért is, hogy felszabadítsák a világot! Ehhez információkra volt szükségük, szövetségesekre és arra, hogy valahogy kitalálják, hogyan szabaduljanak meg az óriáserőtől! Ha ezt csak úgy tudják elérni, hogy Eren…

A szeme tágra nyílt, ahogy Levi esetlenül átölelte. Nem sűrűn fordulhatott elő vele, hogy önszántából valakire támaszkodik, ezt Eren, aki imádott ölelni, azonnal kiszúrta. A mozdulat bizonytalan volt, az érintése tétova és annyira gyengéd, mintha attól tartott volna, hogy pusztán a karjával össze tudja zúzni Erent.

De hát ez nevetséges – gondolta egy futó mosollyal az ajkán. Mégis hogy törne össze?

– Nem vagyok olyan törékeny – súgta a férfi fülébe. A lehelete megcirógathatta, mert érezte, ahogy megborzongott. – Nyugodtan ölelhetsz – folytatta ugyanolyan halkan, minél könnyedebb hangot megütve. – Úgy, ahogy szeretnéd – mondta –, mert… nem fogok elmenekülni. Nem fogsz összetörni. Én csak én vagyok.

Ez nem adta meg a kellő löketet, hogy felbátorodjon, de mintha egy kicsit erősebben ölelte volna. Persze ez az erő még mindig eltörpült egy normális ölelés ereje mellett. Eren az ajkába harapott, és előrelökte a csípőjét, hogy még inkább a férfihoz simuljon. A szíve olyan erővel dörömbölt a mellkasában, hogy a dobogását már a fülében is hallotta. Szinte biztosra vette, hogy Levi is tisztán hallja.

Hogy zavarát leplezze, összefüggéstelen motyogásba kezdett. Igazából maga sem értette, hogy mit akar kihozni belőle, hát még akkor Levi! De a férfi nem panaszkodott. Nem kérdezett vissza, csak hümmögött, a hümmögése meg egészen Eren szívéig hatolt. Kellemes volt hallgatni, sőt ha lehunyta volna a szemét, azonnal elnyomta volna rá az álom. Így is alig állt a lábán, az ideges izgatottság pedig, ami lassan átvette az uralmat a teste fölött, valamennyi tartalékenergiáját felemésztette.

Nem tudta megállapítani, mennyi ideig ölelték egymást. Levi hozzászokott az érintéshez, Eren közelségéhez, az ölelése pedig erősebbé és forróbbá vált. Magához vonta Erent, a hümmögése meg nem maradt abba egy percre sem.

Eren érezte, hogy elhagyja az ereje. Akkor óvatosan kibontakozott az ölelésből, s kicsit zihálva kapott a levegő után. A szeme csillogott, miközben a hold fényében fürödtek. Levi őt bámulta, de úgy, mintha akkor látta volna először.

– Eren… – törte meg a csendet rekedt hangon, a fiú pedig megborzongott.

Szép szempár, kölyök.

Amikor először találkoztak szemtől szembe, szemfedő és minden más nélkül, nem Titánként és felderítőként, hanem csak Eren Jaegerként és Leviként, a férfi ezt mondta neki. A munkáját végezte, mégis… Eren szívét melegség öntötte, ahogy visszaemlékezett erre. Az emberek sosem dicsérték meg a felemás szemét, hanem csak lopva összesúgtak a háta mögött. Megbélyegezték és különcnek titulálták.

Szép szempár, kölyök, mondta neki Levi hadnagy, és Eren valamiért úgy érezte, akkor nemcsak a Titánnak szólt a figyelmeztetés, vagyis… többről szólt figyelmeztetésnél. Bók is lehetett, a maga módján.

Levit szemlátomást lenyűgözte a külseje, különösképpen a szeme. Nem húzódott el tőle annyira, hogy ne tudja megérinteni, s Eren szaggatottan lélegzett fel, amikor a hosszú ujjak az arcélére kúsztak. Körbejárták az arcának ívét, az orra formáját, rásiklottak a szemhéjára, és aztán valahogy megtalálták az útjukat az ajkára. Eren nyelt egyet, a szája enyhén elnyílt. Remegett az alsó ajka, miközben tágra nyílt szemmel élvezte Levi érintését, és közben érezte, hogy teljesen átforrósodott az arca. A pírja mély volt és szembeötlő, sehogyan sem tudta eltitkolni vagy valamilyen módon észrevehetetlenné tenni. Levi őt nézte, enyhe meglepettséggel, ez tisztán látszott, és a szája szegletében megbújó elégedett mosolyból Eren már biztos lett benne, hogy a világért sem fogja elhúzni a kezét. Érintette és kiélvezte, hogy érintheti.

– Gyűlölöm ezt a helyet – mormogta. – Eren… – A neve halk sóhaj kíséretében gördült le az ajkáról. – Maradj így… – utasította. – Pont így.

Eren mégis megmoccant, az ajkával cirógatta meg Levi mutatóujját. A szívverése felgyorsult, és soha nem érezte magát ennyire szerencsétlennek. Sosem volt még vele elő, hogy ennyire ne tudja, mit akarjon. Vagyis… hogy hogy akarja és miért akarja. Minával minden sokkal könnyebb volt, hiszen magát a lányt sem kellett minden egyes alkalommal megfejtenie. Levijal kapcsolatban bezzeg sosem tudta, mit tegyen. Sosem tudta, mi jár a férfi fejében… és sosem tudott úgy olvasni belőle, mint egy nyitott könyvből. De az is igaz volt, hogy sosem látta még őt ennyire kitárulkozva. Ketten álldogáltak csupán a szobában, csak ők ketten voltak a tanúi egymás esetlen próbálkozásának, és Eren csak arra tudott gondolni, hogy rég túllépett már a lázas kamaszkoron, amikor mindentől és mindenkitől zavarba jött, aki egy kicsit is közeledett felé.

– Maradj így – hangzott el az utasítás még egyszer, ezúttal egyértelműen karcosan a vágytól. Levi pupillája tágra nyílt, a szemét soha nem látott, mély vágy ülte meg. Az arcán enyhén kipirosodott a bőre; legalább annyira zavarban volt, mint Eren.

Eren csak azért sem engedelmeskedett. Olyan gyorsan mozdult, hogy tisztán el tudta kapni a férfi szemében csillanó, pillanatig tartó döbbenetet, ami elismerésbe csapott át, amint tudatosult, hogy mi történt: félreütötte a kezét, és másodpercek leforgása alatt kiszabadult a karok csapdájából.

– Ez nevetséges! – jelentette ki fennhangon. – Ez… itt… – mutatott végig magukon. – Ez az egész nevetséges, Levi! Felnőttek vagyunk, nem kisgyerekek, akik először esnek szerelembe!

Levi erre felhúzta a szemöldökét.

– Már ott tartanánk? – kérdezte, mire Eren sértetten felhorkant.

– Sehol sem tartunk – húzta el a száját –, mert nevetséges módon mindig úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. Ó, persze, azt is gyanítom, miért: hol emberevő óriásokkal, hol ismeretlen fegyverrel harcolók ellen kell küzdenünk! Bizonyára nem férhet bele az életünkbe még ez is, jól sejtem?

Levi nem válaszolt.

– Ó, úgy sejtettem! – Eren elnevette magát, de a hangjából hisztérikus él csengett ki. – Nehezedre esne megbeszélni?

– Nincs mit beszélnünk.

Eren összeszűkítette a szemét.

– Tényleg? Akkor nyugodtan… feleségül vehetem Minát?

– Nem fogod feleségül venni Mina Carolinát – felelte erre Levi higgadtan. – Mindketten beláttátok, hogy ostoba döntés volt ennyire fiatalon ilyesmit tervezni.

– Ez még nem jelent semmit! Ettől függetlenül… – Eren a hajába túrt. – Akkor nem Minát – mondta –, hanem valaki mást. Mondjuk…

– Kiyomit?

A férfin látszott, hogy megbánta, amiért hangosan is kimondta az asszony nevét. Eren egy pillanatra meghökkent, ahogy a keleti hölgyre gondolt, a hökkenése pedig halvány fintorrá változott, mielőtt gyorsan rendezte volna a vonásait. Felszegte a fejét, és amikor megszólalt, igyekezett minél több komolyságot belesűríteni, bár így is tudta, hogy ezzel nem verheti át a hadnagyot.

– Talán. Akár őt is.

– Nem gondolod túl öregnek hozzád?

– Annak kellene gondolnom? – Eren ismét fintorgott. Ha belemegyünk a korkülönbségbe, nem érdekel, hogy hadnagy vagy sem, pofán fogom verni, gondolta a fogát csikorgatva. Levi mintha megérezte volna, hogy mi jár a fejében, mert a következő pillanatban elkapta a csuklójánál fogva. Az ujjai olyan erővel szorultak köré, hogy Eren biztosra vette, hogy haragos vörös nyomot fognak hagyni maguk után a bőrén.

– Eren – suttogta, s a fiú füléhez hajolt. – Fogd be.

– Csak azért, mert van egy küldetésem… csak azért, mert óriássá tudok változni…

– Eren. Nem mondom még egyszer.

Volt valami a hangjában, amit hallva Eren végül úgy tett, ahogy kérte: befogta a száját és még a szemét is lehunyta. Levi nem mozdult, nem érintette, nem csókolta meg, pedig a pillanat ideális lett volna bármelyikhez is, hogy megtegye, de ez így valahogy jó volt. Eren kimerültnek érezte magát, és amikor végül mindketten elléptek egymástól, hálásan guggolt le a matrachoz. Az elég széles volt ahhoz, hogy két ember kényelmesen elférjen, és onnantól kezdve egy szót sem szóltak egymáshoz. Levi akkor érintette meg újból, amikor segített neki kibújni a Felderítő Egység uniformisából, mégpedig anélkül, hogy a kulcs a nyakában beakadjon valamibe.

A paplan kellemes volt és meleg, Eren becsúszott alá, és ahelyett, hogy nyomban összeszorította volna a szemét, szemérmetlenül bámészkodott, amíg Levi levetkőzött. Nem kapott érte megszólást, Levi pedig csak egy leheletnyit pirult el a mustráló pillantást látva. Mire Eren feleszmélt, csupán néhány centiméter választotta el őket egymástól; érezte a férfi testének a hőjét, és kedve lett volna közelebb csúszni hozzá.

Nem tette meg.

Helyette inkább a csendet törte meg, kellő komolyságot sűrítve a hangjába:

– Legközelebb meg foglak csókolni.

Egyből horkantást kapott válaszul.

– Úgy gondolod, az a módja, hogy ezt így bejelented?

– Túléled, ha kimarad belőle a meglepettség ereje, ugye?

– És mikor tervezed?

Eren az ajkába harapott.

– Hm – mondta. – Legközelebb. Amint alkalmam nyílik rá.

– Jól van. – Levi felsóhajtott. – Ahogy akarod, Jaeger.

Eren csalódottan sandított hátra.

– Ennyi? – kérdezte homlokráncolva. – Semmi olyasmi, hogy „nem, kölyök, előbb én foglak téged?”

– Ilyesmit kellene mondanom?

Eren elfintorodott.

Igen, te rohadék.

Hangosan csak ennyit mondott:

– Jobban érezném magam tőle, annyi biztos.

– Akkor vedd úgy, hogy mondtam.

– Könyörtelen vagy.

– Örülök, hogy valamiben egyetértünk. – Levi hangjában mosoly bujkált. Eren szinte látta maga előtt, ahogy lassan megjelenik, majd villámgyorsan el is tűnik a férfi arcáról. Kevesen élhették meg azt a pillanatot, amikor önfeledten mosolyogni láthatták az emberiség legerősebbjét. Amennyire Eren azt kiderítette, csak a legbizalmasabb barátai körében engedett fel eddig annyira, hogy mindenféle probléma nélkül mosolyogjon. Farlan, Isabel… Talán Szemöldök úr, ahogy mostanában Eren is hívni szerette Erwin parancsnokot.

A sötétben senki sem láthatta, és rajta kívül senki sem hallhatta. Érezte, ahogy egymáshoz simul a testük, tisztában volt vele, hogy felgyorsult a szívverése, de inkább mozdulatlan maradt. Be kellett fejeznie a küldetését, ugyanakkor nem akarta félresöpörni az érzelmeit. Így is, úgy is fájt volna.

Annyira kevés az időm – gondolta. Miért ne használhatnám ki?

A másik oldalára gördült, esélyt sem adva Levinak, hogy elhúzódhasson. A férfi nem moccant, semmivel sem tiltakozott. Eren lassan a könyökére támaszkodott, és ahogy odahajolt fölé, a haja, amiből azóta nem vágatott, hogy hagyta, hogy megnőjön, megcsiklandozta Levi bőrét. A borzongás leheletnyinek hatott, Eren azonban észrevette. A sötétben egyszerre látott és nem is. Mindent látott és semmit sem.

– Levi… – lehelte a nevét, és mire feleszmélt, a férfi ujjai a tarkójára simultak. Az érintés gyengéd volt, de kellőképpen határozott.

Egy pillanat alatt történt: egyik percben még csak bámulták egymást és Levi szeme egészen kéken fénylett a sötétségben, a következőben pedig Eren nyikkanásszerű hangot hallatott. Levi a tarkóján tartotta a kezét, annál fogva húzta le magához, így Eren teljesen ránehezedett. Összesimult az orruk és egymás elől rabolták a levegőt.

A pillanat hosszú volt és csodálatos. Eren cserepesnek érezte a saját száját, kapkodónak a légvételét, szaporának a szívverését. Levi szája a szájára simult, szabad keze pedig a csípőjére, hogy megtartsa. Csókolóztak, miközben a zárt ajtón túl az emberek – az állítólagos szövetségesek – a „hazatértüket” ünnepelték, egyre nagyobb hangot adva maguknak, lassan és bizonytalanul. Odakintről tisztán behallatszódott az ujjongás, Eren még Farlan hangját is elcsípte, aki szemlátomást felbátorodott az első korty alkohol után, és nem restelkedett visszaválaszolni Onyankoponnak.

Egyikkel sem törődött.

– Mondtam, hogy… – Levi szájába zihált, majd kicsit elhúzódott tőle, hogy megtalálja a hangját. – Mondtam, hogy legközelebb megcsókollak. – Igyekezett szemrehányó hangot megütni, bár semmiféleképpen sem lehetett azt mondani, hogy Levi szemére akarta vetni, amiért idő előtt megcsókolta. Csak éppen nem hitte, hogy egyáltalán meg fog történni. Sokkal inkább úgy tűnt, a férfi már a puszta gondolattól is ódzkodik, hogy valami több legyen kettőjük között egy kitörni készülő háború során. Ha egyáltalán ez, és nem Eren látványos „oldalváltása” tartotta őt vissza bármitől is.

– De én nem mondtam, hogy nem fogok hasonlóan tenni.

– Hm. – Eren azon kapta magát, hogy szeret hümmögni. Levi szájára hajolt, az ajkuk egymáshoz tapadt, és hirtelen a semmivé lett az ártatlan, puhatolózó csók.

Tisztán érződött, hogy mindketten felbátorodtak. A kéz a csípőjén erősebben vonta magához; Levi szája durván és rendületlenül préselődött neki az övének. Levegő után akart kapkodni, mert már érezte, hogy kezd elfogyni, de helyette végül inkább megnyitotta az ajkát a férfi nyelvének.

Csókolózni Levijal valahogy sokkal másabb volt, mint Mina Carolinával. Nem a szenvedély hiányzott belőle, amikor a lányt csókolta, de nem is lángolt tőle annyira a teste, hogy már attól verejtékezzen, hogy egy kicsit egymásba gabalyodtak. Most pont ez történt. A nyirkos anyagon keresztül érzékelte Levi szívének dobogását, és miközben szorosan lehunyta a szemét, a testével még közelebb férkőzött a férfihoz. A karok a dereka köré kulcsolódtak, a lábak összeakadtak, a lepedő összegyűrődött alattuk. Ártatlan csóknak indult, mégis valahogy más lett. Minden más lett.

Összekoccant a foguk, összesimult a nyelvük. Eren hümmögő hangot hallatott, és ahogy lovagló ülésben elhelyezkedett a férfi öle fölött, a kezek határozottan tartották meg a súlyát, mintha semmit sem nyomott volna.

Amikor már mindketten kifulladásig csókolták egymást, Eren elhúzódott és nagyot ásított. A fáradtság egy pillanatra sem távozott belőle, bármennyire is jól csókolt Levi. A végén az oldalára gördült, egy cseppet sem távol. A vágy nem tűnt el nyomtalanul, kellemes lüktetéssé szelídült, a szíve viszont már nem dörömbölt úgy, mintha ki akarna ugorni a mellkasából. Ez már így jó jel volt, az álom közeledett.

– Talán nem kellene világgá kiabálnunk… – vetette fel óvatosan, majd elnyomott egy újabb ásítást. Az álom a szemhéjára nehezedett, és miközben Levi hátulról átölelte, a nyakába is szuszogott. – Mármint nem mintha a falakon belüliektől kellene tartanunk… Nem mintha… bármit is számítana mások véleménye… De odaát…

– Odaát számítanak rád.

– Ránk – helyesbített. – Nem véletlenül lehetsz most itt.

– Csak azért lehetek itt, mert sokan attól féltek, hogy elszöksz.

Eren homloka ráncba gyűrődött.

Sosem lesz vége az ellenségeskedésnek – gondolta. Hogy hozzam el a békét… ha a saját népemet sem tudom megbékéltetni?

– De igazad van – hívta fel magára a figyelmet eközben Levi. – Nem kellenek szavak ahhoz, hogy mások is tudják. Bármekkora idiótának is tűnnek, azért egy-kettőnek van némi sütnivalója.

– Akkor rájönnek – vonta meg a vállát Eren. – De én nem fogom az orrukra kötni. Az már nem a kötelességem. Egyelőre szeretném… megtartani magamnak az élményt – vált suttogóvá a hangja. – Még minden… annyira új.

Levi erre hallgatott.

– Aludjál, Eren – mondta végül rekedten. – Holnap… kemény nap vár ránk.

Eren lehunyta a szemét. Sóhajtott.

Amikor végül elaludt, olyan érzése volt, mintha nyitott szemmel álmodott volna. Mintha nem is álmot látott volna, hanem kemény valóságot. Levi eltűnt mellőle, őt pedig kirángatták az ágyából. Ezúttal nem az óceánnál találta magát, hanem a csatamezőn. Az égboltot madár szelte át, riadtan csapkodott megtépázott szárnyaival, Eren pedig a porban feküdt, és a karját kinyújtva imádkozott, hogy minél távolabb repüljön. Menjen messze, jó messzire… mert voltak szárnyai, tehát tudott repülni. Szabad volt, vagy legalábbis sokkal szabadabb, mint Eren.

A körme alatt kosz sötétlett, a halántékából vér szivárgott. Olyan volt, mintha egy nagyon hosszú álmot látott volna, ami elevennek és valóságosnak hatott, rémisztőnek, vérrel és halállal megtelve, maga a vegytiszta földi pokol, és miközben lassan, zavarodottan felült, kicsit úgy is érezte, mintha ez az álom nem ért volna véget, csak félresöpörték. Azt is érzékelte, hogy furcsán mozgott. Kisebb volt és fiatalabb, mint az eredeti teste. Még nem érett férfivá, de lassan maga mögött hagyta a gyermeki vonásokat.

Az arcán tapogatta, a járomcsontját, az állát, a homlokát, a szemét… Mindenét. A haja rövidebb volt, és ahogy a tincsekbe tépett, nem az ismerős, sötét színt látta viszont, hanem szőkésebb szálakat. Az ujjai vaskosabbak, a testalkata kevésbé vékony.

– M-mi történt? – nyögte, és a hangja is másabb volt.

– M-mi történt? – kérdezett vissza ugyanaz a vékony hang. – H-hol vagyok?

– Ó, Eren… – A semmiből Frieda Reiss alakja tűnt ki; sötét haja pillanatról pillanatra fakult és nőtt meg. A végén a háta közepéig ért, szőke lett és enyhén hullámos. A szeme örvénylő, a teste nőiesebb volt. A neve összemosódott Eren képzeletében. Frieda lett volna? Vagy valaki más? Ymir Fritz?

De amikor megszólalt, egyértelműen Friedaként csengett a hangja.

– Ó, Falco… – mondta, Eren pedig a homlokát ráncolta. – Hát már megint álmodtok? – kérdezte tőlük gyengéden.

– Falco?

Eren összezavarodottan, semmit sem értve nyúlt ki az unokatestvéréért.

– Eren… – Frieda szomorúan mosolygott, miközben ellépett tőle. – Be kell fejezned a küldetésedet… – A halk, túlvilági hangon szólt, a lába nem érintette a poros földet. Eren – és benne Falco – levegőért kapkodott.

– Kérlek… – formálták az ajkaik. – Áruld el, mit kell tennem!

– Meg kell mentened a világot… – suttogta Frieda. – A sötét, kegyetlen jövőtöktől… ami csak rátok vár. S ahhoz, hogy ezt megtehessétek… Be kell fejeznetek a küldetést. Különben nincs menekvés. Minden újra meg újra meg fog történni. Ugyanaz a jövő, ugyanazok a hibák, ugyanazok a tettek… Minden… Örökkön-örökké. A jövőnk… tőletek függ.

– Tőlünk? Ki az a tőlünk?

– Eren Jaeger… – Frieda a szívére mutatott. – És Falco Grice – suttogta. – Találjátok meg egymást… és mentsétek meg a világot a sötét, kegyetlen jövőtől! A pusztulástól… és a tízmilliónyi kolosszális vérontásától. Készüljetek, Eren, Falco, a háború…

Eren és Falco.

Falco és Eren.

Ők ketten voltak, ugyanazt az álmot látták.

Ugyanazt a jövőt, ugyanazt az emléket.

Minden ugyanaz volt.

Ők maguk is egyformák voltak.

„A háború…”, suttogta Frieda, és ők egyszerre fejezték be:

– Még csak most kezdődik.

---

Megjegyzés: hogy én mennyire bele akartam már vonni Falcót, el sem hiszem, hogy végre eljutottam idáig! ^^ Hamarosan nemcsak „álmon” keresztül, hanem élőben is találkozhatunk vele! ;)

Éééés kezd beindulni az Ereri szál… Tudom, ideje volt már. :D Nehéz szülés volt ez a fejezet, a vizsgák nagyon betemettek, de azért remélem, nem okoztam vele (nagy) csalódást senkinek sem. :D

Öhm, nagyon sok a(z elvarratlan) szál, hamarosan magyarázok és minden nagyobb figyelmet kap. Most egy darabig az óceán túloldalán leszünk, Eren és Levi felfedezik Hizurút és eljutnak Liberióba is! És mivel beindulnak lassan a párosaink, a korhatárra is tessék figyelni! Egy háború kellős közepében vagyunk, de Eren meg tudja oldani, hogy felforrósodjon egy kicsit levegő… :D (Mert tudok romantikus jeleneteket is írni, csak nem mindig jön össze. xD)

Folyt. köv.

U.I: 52ezer megtekintés… *-* Nagyon köszönöm!!! <3