20. fejezet
Sötét, kegyetlen jövő
Az
első, ami Leviban tudatosult, miután elérték Hizurút, hogy a lakói egytől-egyig
alacsony, finom vonású emberek voltak, így aligha lógott ki a sorból – sőt egy
picivel talán még föléjük is magasodott. Túlzással sem lehetett volna
égimeszelőnek nevezni, mégis jóleső érzéssel töltötte el a gondolat. Nem bámult
rá szájtátva mindenre, mint Farlan vagy Petra, de a maga módján ő is
megfigyelte a dolgokat: a házakat, a keletieket… Erent. Különösen Eren viselkedése lepte meg, aki úgy járta Hizuru
utcáit, követve Kiyomit, hogy sehová sem kapta a tekintetét. Őt nem
döbbentették meg a látottak, sem maga a tény, hogy valóban élnek emberek a
falakon túl. Igaz, ennek a lehetőségét többször is megvitatták, Erwin
parancsnok magától az apjától, Mr. Smithtől hallotta a teóriát az emberiség
életben maradó részéről, és Mr. Smitht végül meg is ölték ezekért az
információkért. Most, hogy mindent a saját szemével láthatott és tapasztalhatott
meg, ideges görcsbe rándult a gyomra. Ilyen akkor sem fordult elő, amikor a
falakon túlra merészkedve óriásokkal kellett harcolni. Sosem érzett ehhez
fogható nyugtalanságot, és ahogy Erent bámulta, ez csak fokozódott.
Mit titkolsz még előlünk? – Ezt
annyira szerette volna megkérdezni tőle. Eren többször is kimondta, hogy vannak
dolgok, amikről nem beszélhet. Levi olyankor legszívesebben addig rángatta
volna a vállánál fogva, míg észhez nem térítette volna. Persze, Eren, ha meg
akarta magát makacsolni, akkor meg tudta. Levi… megborzongott.
A
lány, aki várta őket, Piecknek mutatkozott be. Hamar kiderült róla, hogy ő az
úgynevezett „Hordár Óriás”, akit nem igazán lehetett hosszabb távon háborúban
bevetni, mivel az óriása négykézláb közlekedett. Őt páncéllal és puskákkal
fegyverezték fel, gyakorlatilag ő szállította a katonákat a harcmezőre. A
szájából ismeretlen nevek hangzottak el: Marley, Eldia, Paradis, szigeti
démonok… Levi, Farlan és Petra semmit sem értettek az egészből, Eren és Kiyomi
azonban úgy válaszoltak Pieck kérdéséire, mint akik számára teljesen
természetes minden, amit a lány mondott. Levit több minden is zavarta, nem csak
az, hogy ezeket nem értette. Zavarta Pieck szokatlan öltözéke is, legfőképpen a
csillagos karszalag a karján, mintha megbélyegezték volna.
Eren
nem adott magyarázatot. Marley, Eldia, Paradis, a csillag… gyakorlatilag minden
a süllyesztőbe került, és a megannyi kérdés helyét átvette valami fontosabb:
hogy mihamarabb eljussanak Hizurúba. Amikor ez végül megtörtént, Pieck
összesúgott Kiyomi asszonysággal, az asszony homlokán pedig elmélyült a ránc.
Olybá’ tűnt, mintha hirtelen, a semmiből zúdult volna a vállára mázsás súly, a
sáljához kapott, az anyagba markolt, aztán meg Eren keze után nyúlt. Levi
elnézte, ahogy egymásba simulnak az ujjaik, és akaratlanul is összeszűkítette a
szemét. Nem tetszett neki az a különleges kötelék, amit Kiyomi Erennel ápolt.
Farlan persze azonnal kiszúrta, s jót mulatott rajta.
–
Álmomban sem gondoltam volna, hogy megélem ezt a napot, Levi – mondta
meghatottan, nevetős mosollyal a szája sarkában. Felkuncogott, amikor Levi
rávillantotta a tekintetét, és nem úgy látszott, mint aki megbánta volna, hogy
megszólalt. Még akkor sem, amikor Levi rámordult. – Én tényleg… nagyon örülök
neki, Levi. – Megkomolyodott a hangja, a hangjával együtt meg a pillantása is.
Levi bosszúsan fordította el a fejét.
–
Ne beszélj ostobaságokat.
–
Látom, amit látok – vonta meg a vállát Farlan. – És szeretném, ha tudnád, hogy
rám mindig számíthatsz. És abban is biztos vagyok, hogy a többi barátod is így
gondolja majd. Isabel, Erwin parancsnok, Hanji… Mindenki.
–
Jobban tennéd, ha inkább azzal foglalkoznál, hogy mi ez a hely és mi az, amit
nem tudunk. Kezdem elveszíteni a türelmemet, ha még sokáig titkolóznak ezek a
kis rohadékok. – A tekintete Kiyomira siklott, és ha tehette volna, szívesen
keresztüldöfte volna vele. Eddig sem volt neki szimpatikus az asszony, de ahogy
telt az idő, ez egyre inkább fokozódott. – Marley, Eldia, Paradis… Ezek…
–
Területek lehetnek – vélte Farlan. – Ha jól vettem ki a szavaikból, Paradis… a
falakon belüli terület lehet. Egy sziget… a falakon belüliek meg ennek a
szigetnek a démonai a bűnös vérük miatt. Tehát… – Mély levegőt, és közben ő is
követte Levi tekintetét. – Mi vagyunk a sziget démonai, Levi. Mi vagyunk azok,
akiket ennyire gyűlölnek. A Titánok látszólag azért szerveződtek, hogy jobbá
tegyék a nyomorban élők helyzetét, valójában azonban… sosem a szigeten belüli
embereket akarták felszabadítani. A mögöttes cél a falakon túli világ megmentése
volt. Ők… úgy érkeztek a szigetre, hogy megvetettek minket. Hogy ki akarták
irtani a fajtánkat.
–
Kivéve Erent – mondta Levi halkan. – Ő eleve a szigeten született. Ő…
–
Ebben valóban más – értett egyet Farlan. – Ő ezért mindig is ki fog lógni a sorból.
Mert ő… mind a két oldal érdekeit a szeme elé helyezi… Azt hiszem, most már nem
kell attól tartanunk, hogy meg akar bennünket semmisíteni és le akarja majd
rombolni az összes falat. Most már azért él és harcol, hogy békét teremtsen.
–
Paradis és az itteni világ között?
–
Marley és Eldia között – felelte bizonytalanul. – Ha jól értem, Eldia… nem
sokban különbözik Paradistól. Ez az Eldiai Birodalom elvesztette a háborút még
nagyon régen… és Marley átvette fölötte a hatalmat. Az eldiai embereket… valószínűleg
megbélyegezték – pillantott a Pieck karján nyugvó csillagos szalagra. – És
voltak, akik ki tudtak törni onnan… Akik elmenekültek Paradis szigetére…
felhúzták a falaikat és megalapították a birodalmukat. Ha igaz, amit Mr. Smith
állított, elvették az ott élők emlékeit… A falak nem azért szolgáltak, hogy az
óriásoktól védjenek minket, hanem ezektől az emberektől… Mert a világ azért
annyira kegyetlen, mert ember az, aki embertársára támad. Nem az óriásoktól
kell félnünk, nem velük kell megvívnunk ezt a háborút. Azokat kell legyőznünk,
akik a nyakunkra küldték őket. Meg kell értetnünk velük, hogy mi is
ugyanolyanok vagyunk, mint ők.
–
És ez az, amit ezek az emberek soha nem fognak megérteni – csendült fel
hirtelen Pieck hangja. Levi annyira belefeledkezett Farlan monológjának
hallgatásába, hogy észre sem vette, melyik pillanatban lépett oda melléjük.
Eren, aki őket nézte, csupán szánalmas kísérletet tett rá, hogy titokban
tartsa, megpróbálta elfojtani a kuncogását, amikor ezt látta.
Levi
ránézett.
Pieck
követte a tekintetét, majd felvonta a szemöldökét.
–
Tetszik neked? – kérdezte kíváncsian. – Nem hibáztatlak. Jól áll neki ez a
hosszabb frizura.
Levi
érezte, hogy felmelegedett az arca.
–
Hogy érted, hogy nem fogják megérteni? – terelte el a témát. Pieck csücsörített
az ajkával, aztán hatalmasat sóhajtott.
–
Látom, te is érdekes fickó vagy. De mindegy is – mondta, mit sem törődve Levi
szemöldökráncolásával –, inkább megválaszolom a kérdésedet. Eren semmit sem
árult el, igaz? Kiyomi asszonyság sem a bőbeszédűségéről híres, úgyhogy
gondolom, ezernyi kérdésetek van. – Ezzel a feltételezéssel aligha lőtt mellé,
pedig Erent egyáltalán nem ismerte. Levi tudta, hogy nem szabad
türelmetlenkednie; Pieck azért beszélt, mert olyan kedve tartotta, nem azért,
mert mindenképpen az orrukra kellett kötnie az információkat. Szívességet tett
neki, és Levi nem akarta, hogy később aztán erőszakkal kelljen kiszednie belőle
mindazt, amit eddig elhallgattak előlük.
–
Először is – kezdte a lány –, meg kell értenetek a történelmünket. Azt már
tudjátok, hogy Ymir Fritz a legenda szerint az ördögtől kapta az óriáserőt,
igaz? – Megvárta, amíg Levi, Farlan és Petra rábólintottak, azt követően így
folytatta: – Tizenhárom évet élhetett csupán, aztán a lelke kilenc részre
szakadt. A kilenc óriás, akiké lett az erő, építették fel az Eldiai Birodalmat.
Ez a birodalom elragadta a hatalmat Marley királyságtól, és megkezdődtek a
sötétség századai. Ymir népe, így hívjuk azokat az embereket – magyarázta –,
akik eldiaiak és az óriáserő kizárólagos birtokosai.
–
Marley emberei… – bátorkodott Farlan közbekérdezni, a lány azonban letorkollta:
–
Marley emberei nem képesek rá, hogy birtokolják az óriáserőt – jelentette ki
határozottan –, sem a többi faj. Az Eldiai Birodalom mindenki mást elnyomott, akiben
nem csörgedezett egy kicsi eldiai vér. Akik nem voltak képesek óriáserő
birtoklására, azok nem számítottak. Sok népet nemcsak megfosztottak a
földjeiktől, hanem ki is irtottak… – A hangja fájdalommal telt meg, és Kiyomi
irányába sandított. Kevesen maradtak a népükből, de Hizuru erős volt még Marley
és Eldia árnyékában is, s az óceán túloldalán Mikasa Ackerman, az ottaniak
közül az utolsó keleti – igaz, csupán félvér – szintén őket erősítette. Levi a
lányra gondolt, és arra, hogy talán tényleg magukkal kellett volna hoznia. Eren
állítása szerint sehová sem tartozott, csak a Jaeger családhoz. Amióta
lemészárolták a szüleit, nem találta a helyét a világban, ezért Erennek
ajánlotta az életét. Talán itt, Hizurúban, a sajátjai között… Talán itt magára
találhatott volna, ha Levi nem makacsolta volna meg magát.
Erre
elhúzta a száját, és fintorgott egyet, ahogy végiggondolta a hibáját. Eren, aki
még mindig őt leste, összerezzent és az ajkába harapott. Bizonytalannak
látszott és kicsit talán aggódónak is; elég volt Pieckre néznie, hogy tudja, a
lány mindent ki fog találni.
–
Az asszonyokat teherbe ejtették – folytatta ezalatt Pieck –, hogy még több
eldiai gyermek születhessen a világra, és gyakorlatilag nekiláttak, hogy
megtisztítsák a világot a méltánytalanoktól. Ez csaknem kétezer évig tartott.
–
Kétezer év? – suttogta Petra megrendülten. – Az rengeteg idő…
Pieck
felemelte a kezét.
–
Marley, aki mindaddig azt a látszatot keltette, hogy leigázták, lassan
megtalálta a módját, hogy beszivárogjon a belső körökbe. Az eldiaiak elbízták
magukat, és nem vették észre a szemük láttára zajló tevékenykedést. Mire észbe
kaptak, már kitört a polgárháború. Ez a polgárháború mentette meg és
szabadította fel az elnyomásban élőket. Eldia meggyengült, és körülbelül száz
évvel ezelőtt a Nagy Óriás Háború Marley győzelmével zárult. Az akkori király,
a száznegyvenötödik, akit a ti népetek az első falakon belüli királyként ismer,
Karl Fritz hátrahagyta a saját embereit. A követőivel együtt egyetlen helyre
menekülhetett, a szigetre, amit mi csak Paradis szigetének hívunk, és ahonnan
ti is származtok. Három falat emeltetett a Koordinátor erejét felhasználva, s e
három fal zsúfolásig tele van kolosszális méretű, pokoli óriásokkal…
–
HOGY MICSODA?! – kiáltott közbe Farlan elkerekedő szemmel. Petra felzihált.
Egyedül Levi arcán nem látszott meglepettség, ő már korábban kiszedte Erenből
az igazságot. Persze így is azonnal Eren felé kapta a tekintetét, és ezúttal a
fiúnak nem kellett azt színlelnie, hogy nem leskelődik utána; egymásra néztek,
Eren pedig lehajtotta a fejét. Ez valamiféle bocsánatkérés szeretett volna
lenni, amiért nem volt hajlandó elárulni semmit sem, Levi azonban növekvő dühöt
érzett ennek láttán.
–
Ezeket mégis mikor akartad elmondani, kölyök? – támadt rá, majd egy pillanattal
később már előtte termett, hogy a vállára markolva az első útjába akadó
támasztéknak penderítse. Az egyik ház fala volt az, ami egykor fehér lehetett,
mostanra megszürkült és megrepedezett. Eren hangosan nyikkant fel, ahogy
nekiütődött.
–
Elmondtam az óriásokat! – tiltakozott olyan halkan, hogy alig lehetett érteni,
amit mondott. – Tudtátok, hogy a falakban… Én… Amit lehetett, én tényleg…
–
Eldia, Marley, Paradis – ízlelgette a neveket a férfi; a hangjából vád csendült
ki. – Az esküd túlságosan is súlyosan nehezedik rád, igaz? – A tekintetével
szabályosan fogva tartotta Erenét. A fiú kényelmetlenül fészkelődött a
szorításában; a testével préselte bele a falba, és azzal sem törődött, hogy a
háta mögött összesúgtak az emberek. Pieck, aki úgy döntött, elég időt
fecséreltek a kis közjátékra, közben nekilátott, hogy befejezze a történetet:
–
Ezek az óriások jelenleg szunnyadnak a tömör falak adta sötétségben, ám a napfény
hatására elevenné válnak. A Koordinátor parancsára készek rá, hogy kitépjék
magukat és elhozzák a pusztulást. Lépteik nyomában a világ a halálé és a
feledésé lesz, a szigeten élő démonokat kivéve pedig mindenki más is együtt
pusztul majd a világgal. – Lehalkította a hangját és lopva körbekémlelt. – Azt
pletykálják – mondta titokzatosan –, hogy Karl Fritz ígéretet tett, amiben
lemondott a háborúról… De amint valaki ezt egy kicsit is megszegi, a
Koordinátor, aki mindennek a tudója, parancsot ad a falakat alkotó
szörnyetegnek, hogy rombolják le a világot és hozzák el velük az örök sötétség
korszakát. – A tekintete végül Erenen állapodott meg, aki viszont még mindig
Levit bámulta. A különös, felemásszínű szeme tágra nyílt és ezernyi fénnyel
csillogott; olyan érzés volt, mintha Levi egy feneketlen kút mélyébe pillantott
volna. Legalább annyira megfejthetetlennek tűnt ezúttal, mint amilyen Levié is
szokott lenni. A helyzetük zavarba ejtően intim volt; Levi érezte a nyakán
felkúszó forró bizsergést. – Izgalmas mese, nem gondoljátok? – kacsintott
Pieck. – Ezek után a helyzet megfordult. Az eldiaiak lettek elnyomva, Marley
meg szuperhatalommá vált. Az itt maradt eldiaiak gettókba kényszerültek, a kis
barátaitok, Bertolt, Reiner valamint Annie is egy ilyen gettóban élnek… Liberióban.
Eren
arca megrándult a név hallatán.
–
Liberio… – lehelte. – Zeke otthona… és apáé.
–
Pontosan – biccentett Pieck. – Az ott élő embereket megbélyegezték. Nem
hagyhatják el a gettót, csak engedéllyel… és csillagos karszalagot kell
viselniük – érintett meg a saját példányát. Annak ellenére, hogy nem a gettóban
volt, nem szabadult meg tőle. Hizurúban sok mindentől nem kellett tartania,
ráadásul az Azumabito család védelmét is élvezte. – A gettókban élőknek
egyetlen esélyük van… Csak úgy ismerheti el őket a marleyi kormány, ha harcosok lesznek, azaz, ha a kilenc
óriáserő valamelyikét megszerzik. Akik kiválasztottak lesznek, esélyt kapnak
rá, hogy győzelemre segítsék Marleyt… A kormányt, aki porba tiporja őket. –
Pieck hangja jegessé komorult, a tekintete megkeményedett. – Csodálatos, nem? –
kérdezte hűvösen, kellő gúnnyal. – Marley mindenáron vissza akarta szerezni az
Alapító Óriást. Csupán sejteni merték, hogy a fővárosban pöffeszkedő alak
valójában egy álkirály, és hogy az igazi gyáva módon megfutamodott, hogy a
háttérből tevékenykedjen. Négy fiatal indult útnak, hogy kiderítse az igazat: a
feladatuk az lett volna, hogy a lyukat ütve a Mária falba, beszivárognak a
szigeti démonok közé. A négyből az egyik, Marcel Galliard meghalt, mert a
semmiből egy eszét vesztett óriás bukkant fel. A jelentések alapján…
–
Ymir volt az – mondta Eren rekedten. – Az ötödik Titán.
–
Tehát tényleg volt egy ötödik tag is – mormogta erre Levi. – Hallottunk róla
pletykákat, de mire foglalkozni kezdtünk a kis bűnbandátokkal, addigra
továbbállt.
–
Ymir mindig is ilyen volt… Ő csak Historia érdekében tette, amit tett… és
Historiát jobban tudta védelmezni, hogyha…
–
Nem számít. – Pieck felszegte a fejét. Kiyomi asszonyság megállt egy kerítés
előtt, majd a fejével biccentett az őröknek. Azok összesúgtak, amikor Eren,
Levi, Farlan és Petra elhaladtak előttük, és Levi még azután is a hátában
érezte a pillantásukat, mikor már több métert is megtettek. – Velük se
foglalkozzatok! – szólt hátra Pieck. – A bátyád, Zeke – mondta Erennek – az
apátokat próbálta megtalálni. Nem kellett sokat keresgélnie, Jaeger doktorról
mindenki hallott. Amint megpillantott, amint megismerte Historiát, azt hiszem,
már tudta, hogy ki vagy valójában. Jaeger doktor eltűnése, Frieda Reiss
váratlan halála… Semmi sem volt hiába, Eren. Megtaláltuk az Alapító Óriást, és
innentől kezdve stratégia lépéseket is tehettünk. Olyasmikről álmodozhattunk,
amikről anno csak az Eldiai Megújítási Mozgalom. Ennek a mozgalomnak Eren apja
is a tagja volt – magyarázta Levi és Farlan kérdő pillantását látva. – Vissza
akarták hozni az Eldiai Birodalom dicsőségét. Úgy tervezték, hogy Zeke-et
használják fel. Zeke-nek az lett a feladata, hogy beszivárogjon a harcosok
közé, majd a segítségével megszerezték volna a Koordinátor-erőt. Ez a küldetés
elbukott, amikor Zeke naiv gyerekként elárulta a szüleit és a mozgalmat.
Grishának menekülnie kellett, a Bagoly pedig, aki egy marleyi informátor volt,
valamint Kiyomi asszonyság gyermekkori barátja is egyben, nekiadta a Támadó
Óriás erejét, hogy eljuthasson a falig. Az ideje amúgy is lejárt, és onnantól…
Azt hiszem, Eren már mesélt dolgokat. Zeke mérlegelt és tervezett, és…
–
És még mindig ostobán hiszi Marley minden szavát – mondta Eren keserűen. – A
bátyám… Bertolt, Annie… Ők mindannyian azt akarták, hogy folytassuk, amit
elkezdtünk. Én… nem tehettem mást. Nem indíthatok háborút Marley ellen, hiszen
Karl Fritz esküje köt engem. A népemet sem szabadíthatom fel a feledés alól,
hiszen… ugyanúgy köt az eskü. Semmit sem tehetek, de most mégis itt vagyok,
Hizurúban, és azt hiszem, éppen pont arra készülök, amit nem tehetek meg. Hogy
is van ez? – Összeráncolta a homlokát, a fájdalom látszólag élesen hasított a
fejébe. Levi legszívesebben az ujjával simította volna ki a halvány ráncokat.
Ha tehette volna, szívesen elűzte volna a fáradtságot is.
–
Harcosok és katonák – jelentette ki Pieck. – Ezt a két szerepet váltottátok
mindeddig, nem? Elég pusztulást hoztatok a szigetiek számára, nem gondolod,
Eren? De azzal, hogy véghezvittétek mindazt, amit elkezdtetek, azzal úgymond
elértétek, hogy lassan maguktól megismerjék Marley, Eldia és Paradis titkát,
nem? Most itt vagyok és készen álltok a harcra. Annie Leonhart támogat
benneteket. Talán a Páncélos Óriás is. – Kiyomi asszonyság előre
figyelmeztette, hogy a kilétéről még mit sem tudnak. Levit ez kellőképpen
bosszantotta. Megértette, hogy Eren nem akarta kiadni a barátját, ugyanakkor
dühítette is. Tudniuk kellett ahhoz,
hogy tudjanak vele számolni. – Ez a Ymir meg… a kis szerelmét védelmezni, nem?
–
Javaslom, hogy ezt a beszélgetést folytassuk odabent – mondta halkan Kiyomi,
fejével egy magas, világos épület felé biccentve. – Lehet, hogy Hizurúban
vagyunk, de jobb lenne nem meggondolatlanul cselekedni. Ezt elsősorban neked
mondom, Pieck. Szoktad használni a fejedet, meg is lep, hogy most ennyire
figyelmetlen voltál.
A
lány megrántotta a vállát.
–
Már a puszta jelenlétem is a halálos ítéletem, nem igaz?
–
Engedélyt kértem a nevedben, hogy hazalátogass. – Kiyomi Eren keze után nyúlt,
mire Levi tekintete azonnal rávillant. Az asszony néha úgy viselkedett, mint
akit a legkevésbé sem zavart a korkülönbség; Eren Krugert látta a fiúban, s szemlátomást nagyon erőlködnie kellett,
hogy Eren Jaegerként tekintsen rá.
Éppúgy támaszt nyújtott neki, ahogy Mikasa is tette, csak egy kicsit aggasztóbb
formában. Levi nem tudta, mit gondoljon.
Szerencsére
Petra sietett a segítségére, aki kíváncsian így kérdezett:
–
Mi ez a hely? Hova megyünk?
–
Nemcsak Marley kormányának van harcosok szobája – felelte erre titokzatosan
Pieck.
–
Ugye tudod, hogy ezzel nem sokat segítettél? – ráncolta a homlokát Levi. – Azon
kívül, hogy kaptunk egy kis történelmet…
–
Van egy külön szoba, ahol a harcosok tanácskozhatnak – magyarázta erre Pieck
egy sóhaj kíséretében. – Arra utaltam, hogy itt is van egy hely, ahol bizalmas
beszélgetéseket folytathatunk. Mondjuk úgy, egyfajta menedék. Odabent már
várnak ránk azok, akik hajlandóak tenni is valamit ez ellen az őrület ellen…
Úgy szövetségesek, fogalmazzunk így. – Hirtelen megkomolyodott a pillantása, és
ahogy összenéztek Kiyomi asszonysággal, mindketten elkomorodtak. Eddig próbáltak
úgy tenni, mintha az egész nem jelentene semmit, pedig valójában nagyon is
számított. A falakon belül élők száz év után először ismét az óceán túloldalára
jártak, s miközben ők emlékeiktől fosztottan keresték a válaszokat, az
ellenség, aki nem is volt annyira ellenség, hiszen egy vérből származtak,
mindenre emlékezett.
Kiyomi
hátat fordított nekik, Eren meg önkéntelenül leutánozta azt.
–
Ideje megbeszélnünk – suttogta –, hogy pontosan mit is akarunk tenni. A jövőnk, az eldiai nép és valamennyi nép
jövője… itt és most… el fog dőlni.
**
* **
A
„harcosok szobáját” igazából tanácsteremnek lehetett volna helyesen nevezni.
Kiyomi asszonyság lehúzta a lábáról az elegáns cipőjét, mielőtt belépett volna,
így kénytelenek voltak mindannyian ugyanezt tenni. Az ajtót őrök állták,
nagydarab izompacsirták, akik alaposan áttapogatták őket – még Levit is, bár a
férfi majd’ megfojtotta őket a szemével –, és csak azután engedték be
egyesével, miután meggyőződtek, hogy fegyvertelenek és ártalmatlanok. Eren meg
mert volna esküdni, hogy Levi így is be tudott csempészni egy kést, amit nagyon
jól elbújtatott mind Kiyomi testőrei, mind az itteni emberek elől.
Nem is vártam tőle mást – gondolta.
Nincs hozzászokva, hogy védtelen legyen. De
nem is kellett, mert Eren akármikor átváltozott volna érte – értük, helyesbített gyorsan –, és akkor
anti-óriás fegyverek, páncéltörő golyók, bármi jöhetett, senki sem igázhatta
le, ha egyszer valamit elhatározott. Nem sűrűn változott óriássá, igazából
akkor tette meg először úgy, hogy harcoljon, amikor a Titánok megpróbálták
véghezvinni Marley akaratát és lyukat ütni a Mária falba, hogy aztán a másik
kettővel is leszámoljanak.
Félig így is bejött, amit akartak – húzta
el a száját. A keserűség a torkába csúszott, onnan meg a nyelve hegyére. Érezte
a szájában az ízét és fintorogni támadt tőle kedve. Az eldiaiak az elmúlt száz év során a saját népüket mészárolták le…
Egymást ölték. A szigetiek is, meg azok is, akik itt ragadtak. Egymást
irtották, és azok, akik tudták, nem törődtek ezzel a ténnyel. Ők… kívánták is a
szigetiek halálát. Vagy éppenséggel fordítva… A Reiss család…
Eren
arcából kifutott a szín, ahogy a nagybátyára gondolt. Rod Reiss, a gyáva féreg,
aki mit sem értett a világból, a felszabadításért könyörgött. A teljes igazság
fájt – mind Uri, mind Frieda Karl Fritz esküjének áldozatává vált, amint
megörökölték az erőt, Eren pedig foggal-körömmel küzdött, hogy kitörjön alóla.
–
Jól vagy, Eren? – Petra aggódva suttogott. – Sápadtnak látszol.
–
Persze, én csak…
–
Üljetek le! – hangzott Kiyomi asszonyság utasítása. – Mint láthatjátok, a
leendő szövetségeseink már megérkeztek.
Eren
bizonytalanul harapott az ajkába. Határozottan nem ilyennek képzelte az élményt
Hizurúban: bármerre fordította a fejét, ismeretlen, különböző arcokat látott ismeretlen,
különböző népekből. Volt olyan, akinek feketébe hajlott a bőrszíne, de olyan
is, akit keletinek lehetett nevezni, de még a keletiek közül is kitűnt a
vonásaival. Nemcsak Hizuru lakói gyűltek össze, hanem olyan emberek is, akik
Hizurút támogatták – és mindezt
Kiyomi asszonyságnak köszönhették.
–
A fiú Eren Jaeger – mutatta be Kiyomi –, ők pedig a barátai Paradis szigetéről.
– A nevek egyesével hangzottak el, a sustorgás nyomban felcsapott, amikor
Kiyomi ejtette azt, hogy Ackerman.
Eren érezte, hogy Levi megfeszült mellette. Még mindig nem fogta fel, mekkora
jelentőséggel bírt, hogy az Ackerman családba született, és hogy javarészt a
nevének köszönheti a kivételes képességeit.
–
Nyugalom – súgta oda neki Eren, finoman megérintve a karját. Levi mintha ettől
még feszültebbnek látszott volna. – Nem vagyunk veszélyben. – Eren szándékosan
értette félre. A kíváncsi tekintetek kereszttüzében még csak a lehetőségre sem
akart gondolni, mert biztos volt benne, hogy olyan mélyen elvörösödik, hogy nem
tudja kimagyarázni. Jobbnak látta inkább azt a látszatot kelteni, hogy Levi
esetleges támadástól tart ennyire, és nem valami egészen más zaklatja fel.
Kiyomi szerencsére figyelmen kívül hagyta a történteket.
–
Drága barátaim – szólt, miközben végighordozta a tekintetét az összegyűlteken
–, köszönöm, hogy eljöttetek. – A „barátaim” szó túlzásnak tűnt, mert néhányan
felvonták a szemöldöküket, a bizalmukat azonban nem kellett megkérdőjelezni.
Kiyomi
megnedvesítette az ajkát, és ahogy felemelte a fejét, valamiért fiatalabbnak
tűnt a koránál. Ujjai a nyakában pihenő sálra kúsztak föl, s Eren legnagyobb
döbbentére óvatosan lefejtette azt. Makulátlan, ráncos bőr villant ki alóla. A
sál puhán és könnyedén landolt Eren kezében, Kiyomi szeretettel és mély hálával
a szemében adta át neki. Néhány pillanatig csak tartották közösen, aztán Kiyomi
elhúzta tőle, majd mielőtt Eren megszólalhatott volna, gyengéden a nyaka köré
tekerte azt.
–
Vissza a tulajdonosának – mondta szelíden, majd meg sem várva Eren válaszát, a
többiek felé fordult. – Azt hiszem, nem kell sokat mondanom. Mindannyian
tudjátok, miért hívtalak ide benneteket: Marley szuperhatalommá erősödött az
elmúlt években, azonban a kor új fegyverei lassan lehetővé teszik, hogy
felvehessék a harcot az óriásokkal. Az eldiai emberek élete fenyegetésnek van
kitéve. Úgy gondoljátok, helyes az az élet, amit ők élnek? Élet egyáltalán? A
gettók, a megkülönböztetés… Marley milyen jogon teszi ezt? Eldia milyen jogon
tette ezt?
–
Az óriások – kiáltott közbe egy vékony hangú, sötét bőrű nő. – Mindenről az
óriások tehetnek.
–
Remek meglátás, Nambia – biccentett Kiyomi. – Véget kell vetnünk neki. Eren
annak idején nekilátott, hogy befejezze a küldetést, de képtelen volt rá.
Mindig ugyanaz történik, ugyanazok a hibák, ugyanaz a tehetetlenség. – Eren
felé fordult, aki keserű szájízzel emlékezett vissza Kruger hatalmas alakjára;
az óriásra, aki fáradtan és értetlenül húzta a szívéhez a kezét, miután
elsuttogta Grishának Mikasa és Armin nevét. Mikasa?
Armin? Az apja akkor hasonló értetlenséggel a hangjában kérdezett, Kruger
azonban a fejét csóválta. Nem tudta, kinek az emlékeit látja, csak azt tudta,
hogy Mikasa és Armin fontosak. És hogy minden újra meg fog történni. Egészen
addig történik, míg a küldetést be
nem fejezik.
De mi is ez a küldetés pontosan? – tette
fel a kérdést joggal. Nem az, hogy ismét
elnyomjuk Marleyt. Az sem, hogy kiirtjuk Paradis szigetének a lakóit. Sehogy
sem jó… Egyiket sem tehetjük meg. De akkor hogy hozhatjuk el a békét?
Nem
volt benne teljesen biztos, hogy Kiyomi asszonyság állítólagos szövetségesei
ugyanazt akarták, amit ő legbelül: a szuperhatalommá válás lehetősége Marley
leigázásával mindannyiuk szeme előtt ott lebegett, egyeseket már most az
őrületbe kergetett.
De nemcsak ők azok, akik másra
használnák a háborút… Eren a szigetiekre gondolt és azokra
az eldiai emberekre, akik gettókba kényszerültek. Egyikünk sem különbözik annyira tőlük. Mindannyian… egyformák vagyunk.
Hallgatott
és a hallgatása Kiyominak is feltűnt.
–
Szokatlanul csendes vagy, Eren – jegyezte meg. – Azt hittem, magadhoz ragadod a
szót.
–
Háborút akartok? – bukott ki belőle a kérdés. – Azt hiszitek, azzal mindent
megoldotok?
–
Nem. – Kiyomi a fejét rázta. – Eren… Mármint Kruger – pontosított, mikor
észrevette a fiú arcán átsuhanó értetlenséget. – Ismered az emlékeit, nem igaz?
– A szövetségesek ezt hallván zúgolódtak. – „Bagoly” – emelte meg a hangját
Kiyomi – beépült a marleyi kormányba. Mindvégig tartottuk a kapcsolatot. Néha a
saját feje után ment… segítette azokat az ostobákat, hogy újjáépítsék Eldiát… A
végén azonban, amikor átadta az erejét, tudtam, hogy a legmegfelelőbb embert
találta meg a feladatra. Tudtuk, hogy egy nap el fogunk jutni hozzád, Eren
Jaeger. Kruger sosem akarta a háborút, én pedig hozzá hasonlóan más…
–
Nem lesz háború? – csapott fel a sustorgás rögtön. Eren a szövetségesekre
sandított, Kiyomi azonban teljesen feléjük fordult. Szigorúan vonta össze a
szemöldökét, a testőrök pedig karba fonták a kezüket. Ők parancsoltak, ez
egyértelmű volt.
–
A háború elkerülhetetlen – jelentette ki Kiyomi. – De nem olyan háborút akarok
vívni, amilyent ti.
–
Hanem milyet? – Eren hangja élesen csengett. – Ha egyszer belecsöppenünk…
–
De ha nem csinálunk semmit – szólalt meg Farlan elgondolkodva –, akkor sosem
érhetünk el változást. Minden marad úgy, ahogyan eddig.
–
A fiú jól mondja – jegyezte meg az egyik keleti a hátsó sorból. – Valamit
tennünk kell!
–
Marley túl messzire merészkedett – értett egyet egy másik.
–
De Eldia is – suttogta Eren. – Mind Eldia, mind Marley… olyan dolgokat tett,
amik megbocsáthatatlanok.
–
Akkor talán egy új vezetőre van szükség – húzta ki magát ugyanaz, aki elismerte
Farlan igazát. – Egy másik nép, egy másik hatalom.
–
És minden ugyanúgy történne. – Eren a fejét rázta. Elég volt a szeme sarkából
pillantania Kiyomi asszonyságra, hogy tudja, az asszony szíve szerint vele
értene egyet, hangosan viszont meg kellett válogatnia a szavait, hogy nehogy
elriassza az esetleges szövetségeseket, akik így is háborogtak már a
tanácskozás kimenetele miatt.
–
Nyilvánvaló – emelte meg a hangját –, hogy nem hagyhatjuk annyiban. Az is
nyilvánvaló, hogy akármennyire is szeretnénk… vagy nem szeretnénk – javította
ki magát, amikor észrevette a rávillanó tekinteteket – háború nélkül megoldani,
sor fog rá kerülni. A legfontosabb, hogy mielőtt csapást mérjünk az
ellenségeinkre, információt gyűjtsünk. Tudnunk kell a terveiket, tudnunk kell,
hányadán állunk velük. – Ezt a kijelentést már több helyeselő bólogatás
kísérte, Eren nem volt benne biztos, hogy valaha is meg tudja magát értetni
ezekkel az emberekkel. Mindannyian a saját igazukat szajkózták, szövetség ide
vagy oda.
–
Egyet tehetünk. – Eren előrelépett, ökölbe szorított kezét a combjának nyomta.
Ahogy felszegte a fejét, a sustorgás ismét felcsapott; ismeretlen nevek,
ismeretlen arcok hangzottak el korábban, Kiyomi előre megnevezett néhány
embert, de a rengetegük láttán azon kapta magát, hogy nem érdekli. Mindig is a
saját útját járta – akkor is, amikor a Titánokkal szervezte a küldetéseket,
akkor is, amikor Zeke osztotta a parancsokat. Egyet tehettek, és ezt most
mindennél tisztában látta magát. – Ugyanazt csináljuk, amit Kruger is – mondta
Kiyomira pillantva. – Ha már itt vagyok, nem állok meg. Tudom, hogy nem értik…
és azt is tudom, hogy lehet, sosem fogják megérteni, de… meg akarom próbálni.
Minden erőmmel azon leszek, hogy megértessem mindenkivel, hogy az elnyomás nem
megoldás. Hogy mindannyian… legyen szó az óceán bármelyik oldaláról is… egyformák vagyunk. De ehhez tényleg az
kell, hogy megismerjem az ellenséget. Ha már itt vagyok, nem fogok Hizurúban
ragadni.
–
Eren… – Kiyomi szeme tágra nyílt. Megértette.
– Azt akarod mondani, hogy…
–
Marley a célom. – Eren lassan Levi felé fordította a fejét. – Be fogok
szivárogni a kormányba. Ugyanazt az utat fogom bejárni, mint Kruger, csak
máshogy. Nem fogok nevetséges mozgalmakat támogatni… Vagyis nem fogom hagyni,
hogy a gettókban élő eldiaiak átvegyék a vezetést. Nem lesz többé elnyomás, nem
lesznek tisztogatások… És a legfontosabb… Mindennek a rontója… Nem lesznek
többé óriások. Nem tudom, hogyan –
mondta, miközben végighordozta a tekintetét –, de el fogom érni, hogy ne
létezzenek. Hogy a világ valamennyi lakója… egyenlő legyen… és szabad.
–
Naiv gyermek.
–
Lehetetlenség…
–
Csinálja, ha akarja…
–
Ő a Koordinátor… Megszereztük az erejét.
Kiyomi
összerántotta a szemöldökét.
– Csendet!
– A hangja élesen és parancsolóan csattant, az emberek elhallgattak. Erenhez
fordult, és állta a fiú pillantását. – Valóban szükségünk lesz az
információkra. Gondolod, hogy meg tudod csinálni? Gondolod, hogy… senki sem fog
felismerni? Mi a helyzet a bátyáddal? Ő kinek az oldalán áll? Na és a Páncélos
Óriás?
–
Őket… bízzátok csak rám.
–
És a többi óriás? – kérdezte az asszony. – Mit akarsz kezdeni a Háború
Pörölyének Óriásával? Nem is ismered! Ő bizonyosan Marleyt fogja támogatni
ebben a küzdelemben. A Tybur család…
–
Willy Tybur jó barátom – jelentette ki erre Nambia. – Nemrégiben kiküldték a
meghívókat. Ünnepséget szerveznek Liberióban.
–
Liberio? – kíváncsiskodott Petra. – Az egy…
–
Internálótábor – vágta rá Eren. – Onnan származik a családom.
–
És oda szerveznek ünnepséget? – értetlenkedett Farlan. – Hogy lehet?
–
Úgy, hogy valami készülődik – morogta Levi. – Cselekednünk kell, mielőtt túl
késő. – Megvakarta a tarkóját, majd hatalmasat sóhajtott. – Még mindig nem
nagyon értem ezt az egészet… ráadásul Szemöldök úr sem lesz valami boldog,
amiért nem tudom vinni nekik a híreket. Paradis lakói – hivatkozott így saját
magukra – valószínűleg semmit sem értenek ebből az egészből, csak azt fogják
látni, hogy az óriássá változó fiú lelépett és magával vitte a Felderítő Egység
hadnagyát és két kiváló tagját. A kedélyek… valószínűleg nem nyugodnak le.
–
Egyetértek Levijal – bólintott Farlan. – Nagyon úgy érzem, hogy akik ott
ragadtak, nem ússzák meg olyan könnyen ezt a változást. Vagyis… inkább úgy
mondom, bizonyosan lesz valamilyen változás. Lehet, mire visszaérünk, egy
teljesen más szigetet találunk, mint amit otthagytunk.
–
Akkor menjetek vissza és bízzátok rám! – kiáltotta Eren. – Vagy még mindig…
ennyire nem bíztok bennem? – A hangjából vád csendült ki, és amikor Farlan
elfordította a fejét, a szeme dühösen szűkült össze. Annyira próbálkozott és
lám, még mindig nem bíztak meg benne annyira, hogy magánakciókat hajtson végre!
–
Az én felelősségem vagy – mondta erre Levi. – Ha maradsz, én is maradok. De ti
ketten – pillantott Farlanra és Petrára – hazamehettek, ha szeretnétek. Biztos
vagyok benne, hogy képesek leszünk kezelni a helyzetet, pláne ennyi
szövetségessel a nyakunkon…
Farlan
és Petra összenéztek, majd a fejüket rázták.
–
Arról szó sem lehet, hadnagy! Én már végleg elköteleztem magam Eren mellett!
–
Lélegzetelállító a bátorságod, Petra.
Eren
is érezte, de különösen a lány tudta, hogy ez nem dicséretként hangzott el,
hanem egyszerű ténymegállapításként. Levi arra célzott vele, hogy otthon nem
kimondottan kedvelték Petrát azok után, ami történt. Az emberek nem könnyen
bocsátották meg a hibákat, és Petra… bár úgy vélte, helyesen cselekedett,
megtagadta a feljebbvalójától érkezett parancsot. Ezzel a legsúlyosabb bűnt
követte el az ottaniak szemében.
–
Ha valóban ezt szeretnéd… – Pieck lassan és elgondolkodva törte meg a hirtelen
beálló csendet. – Akkor én segíthetek neked. – Előrelépett, megérintve a karján
nyugvó megkülönböztető jelzést. – Azt hiszem… én vagyok az egyetlen, aki segíthet
neked ott elboldogulni. Minél többet meg kell tudnunk, minél több emberrel meg
kell értetnünk azt, hogy miért is harcolunk. – Elmosolyodott, és ettől egészen
megszépült az arca. – Hiszem, hogy
képes vagy rá, Eren Jaeger. Engedd hát, hogy segítsünk.
Eren
bólintott.
–
Ami Zeke-et illeti… – suttogta. – Őt bízzátok rám. Én… tudom, hogyan kell
bánnom a bátyámmal. Ő nem az ellenségem, ezt jobb, ha megjegyzitek egy életre.
–
Hát hogyne, Eren – biccentett Kiyomi, megeresztve egy halvány mosolyt. – Legyen
úgy, ahogy akarod… Kruger is mindig a saját feje után ment. Hizuru valamennyi
lakója megbízik benned, Eren Jaeger, mert te vagy „Bagoly” utóda.
Néhányan
felálltak. A teremből akkor sem juthattak volna ki, ha nem árulásra készültek
volna, így sem Eren, sem Kiyomi nem aggódott miattuk. Eren nem lepődött meg,
amikor a férfiak Levit vették körbe. Az „Ackerman” név elhangzott, és
mindannyian kíváncsiak voltak az emberiség legerősebbjeként emlegetett
katonájára. Levi megilletődve állt, az arca rángott, ahogy egymás után kezet
szorított az ismeretlenekkel. Az egyikük, egy nagydarab, sötétbőrű férfi,
miután Levi elfogadta a felé nyújtott jobbot, megveregette a vállát, majd
Erenhez és Kiyomihoz lépett.
–
Ms. Azumabito – hajtotta meg a fejét udvariasan. – Ne aggódjon. Nemcsak Pieck
fog segíteni Erennek, hanem én is ott leszek neki. Nem lesz egyedül,
biztosíthatom.
–
Köszönöm, Onyankopon – mosolyodott el Kiyomi. – Ez nagyon kedves öntől. Tudom,
hogyha ott lesz Eren mellett, akkor nem érheti őt bántódás.
–
És akkor még nem említettük Mr. Ackermant – jegyezte meg Onyankopon, miközben a
válla fölött hátrasandított, hogy még egyszer tetőtől talpig végigmérje Levit.
– Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is találkozni fogok eggyel az
Ackerman családból. Elsőre… nem is gondolnám, hogy veszélyes.
–
Ó, pedig az. – Eren nem tudta megállni, kibukott belőle egy kuncogás
kíséretében, és amikor Kiyomi valamint Onyankopon pillantása rásiklott, érezte,
hogy zavarában elpirult. – Mármint… – A zavartsága dadogásba torkollott, a
pírja pedig azzal fokozódott, ahogy magyarázkodni kezdett. – Ú-úgy értettem,
hogy nekem is meggyűlt vele a bajom, amikor a Titánokkal… – Onyankopon
csodálkozását látva gyorsan összefoglalta a falakon belüli életét. Közben minduntalan
a tarkóját dörzsölte, mert Levi szinte keresztüldöfte őt, úgy bámulta az
emberek gyűrűjében.
–
Nem vagy te semmi, Eren Jaeger. – Onyankopon az ő vállát is megütögette;
hatalmas keze meglepően gyengéden érintette meg. Eren mosolygott, majd nagyot
ásított. Az utazás kimerítette, Hizuru biztonságában meg elkényelmesedett;
szíve szerint állva elaludt volna. Kiyomi észrevehette, mert a következő
percben már a kezét szorongatta.
–
Ha szeretnéd, lepihenhetsz – mondta lágyan. – Nagyon sok mindenen mentél
keresztül, Eren, és még koránt sincs vége. Hamarosan egy perc nyugtod nem lesz.
–
Tudom… – Eren az ajkába harapott, az újabb ásítását elnyomta. – Jó lenne, ha
tudnék egy kicsit aludni… Kiyomi – fordult a nő felé –, a szövetségesek…
egyszerűen úgy érzem, nem jutottunk dűlőre. Olyan feleslegesnek érzem az
ittlétemet. Mintha nem is érdekelnék őket, mennek a saját fejük után, ahogyan
én is.
–
Elfogadnak téged, Eren.
–
Inkább félnek öntől, Kiyomi asszonyság – nevette el magát Onyankopon. – Én
legalábbis biztosan. Félelmetesek maguk, keletiek.
–
Tudom. – Eren ezt a saját bőrén tapasztalta meg; szinte látta maga előtt Mikasa
jegesen csillogó szemét, a keskeny ajkát és a kardot, amit hezitálás nélkül
szegezett ellensége torkának. A penge a nyakba mélyedt volna, a vér pedig
pillanatok alatt kiserkent volna, ha csak egy kicsit is óvatlanul…
Elharapta
a gondolatot.
–
Marley jelenleg háborúzik – magyarázta ezalatt Onyankopon. – Eldia legyőzése
után szuperhatalommá emelkedett, az ellenségeinek száma azonban egyre csak
növekedett. Gyűlölik a kormányt és meg akarják semmisíteni. A bátyád, no meg a
barátaid bizonyára elmesélték az új fegyvereket, amikkel az emberevő óriások
ellen is küzdhetnek. Amikkel könnyedén megállíthatják az úgynevezett
intelligens óriásokat, akik Ymir erejével rendelkeznek. A háborút lassan négy
éve vívják… de végre pontot tehetnek a végére, ha sikerül elfoglalniuk a Slava
erődöt.
–
Mit lehet eddig tudni? – kérdezte Kiyomi szigorúan.
–
Nyolcszáz katonát küldtek a frontvonalra, köztük gyermekeket is. Ők amolyan
kadétok, ez a háború a kiképzésük részét képezi: csak a legerősebb örökölheti
meg ugyanis a Páncélos Óriás erejét.
–
Tehát a Páncélos ideje is le fog járni.
–
Bertolt, Annie és Reiner egyszerre örökölték meg az erőt – mondta Eren halkan.
– Valószínűleg Bertolt erejét is átörökölték volna, hogyha… – Ha Armin nem előzte volna meg őket, fejezte
be inkább gondolatban. Onyankopon arcán nem látszott meglepettség, ami azt
jelentette, hogy Kiyomi korábban már megtalálta az alkalmat, hogy beszámoljon a
szövetségeseknek a szigeten történtekről.
–
Tartanunk kellene attól a szánalmas patkánytól? – ráncolta a homlokát
Onyankopon. – Attól a Fritz-ivadéktól, aki királynak meri nevezni magát a
szigeten.
–
Nem hinném – csóválta a fejét Kiyomi. – Szerencsétlen alak. Különben sincs
mitől tartanunk: Historia Reiss, a szigetiek királynője ép és egészséges, és
szerencsére távol van az apjától. Eren édesanyja, Carla Jaeger, aki szintén
királyi vérű, hozzá hasonlóan biztonságba került. Őket nem érheti bántódás.
–
Na és Kuklo? – Eren az asszonyra emelte a tekintetét. Fáradt volt és ingerült;
elvesztette a türelmét, amikor ismételten fenntartották. Legszívesebben bedőlt
volna az ágyba és másnap reggelig fel sem kelt volna. – Őt miért nem? Ő talán
nem fontos?
Kiyomi
erre nem válaszolt.
Tudja? Vagy nem tudja? Eren
az ajkába harapva morfondírozott. Kuklo
apja… Vajon őmiatta nem foglalkozik az unokaöcsémmel?
Kiyomi
az arcára simította a ráncos ujjait és mosolygott. Éveket fiatalodott, amióta
rátalált Erenre, Eren pedig minduntalan azt a fiatal lányt látta maga előtt,
aki az óceánnál Eren Kruger fölé hajolt. Eren Kruger emlékei elevenek voltak és
valósak, élénken lüktettek az elméjében, valahányszor lehunyta a szemét vagy
mély álomba szenderült. Néha csak képek villantak fel, néha előfordult, hogy
beszélgetésfoszlányok is tudatosultak benne, amikre akkor is emlékezett, amikor
reggel felébredt.
–
Megmutatom, hol lesz a szállásotok, amíg itt tartózkodtok.
–
Az nem lesz hosszú idő.
–
Tudom. – Kiyomi szomorúnak látszott. – Erre gyere, Eren! – hívta, majd
udvariasan biccentett egyet Onyankoponnak. A férfi még egyszer megszorította
Eren jobbját, aztán hátat fordított neki, és inkább szóba elegyedett azzal a
sötétbőrű nővel, akit Nambiának hívtak. Kiyomi a szemöldökét ráncolta, miközben
a nőt nézte, és ezt Eren is szóvá tette. Megindultak, hogy átvágjanak a
tömegen, Kiyomi testőrei egy pillanatra sem hagyták őket magukra. – Willy Tybur
jó barátja.
–
A Tybur család a kilencedik óriáserő birtokosa.
–
Pontosan – bólintott. – A Háború Pörölyének Óriása.
–
Megbízhatunk benne? – Eren bizalmatlanul méregette Nambiát. – Megbízhatunk
azokban, akikben kétely született?
–
Ha akarnák, akkor sem tudnának elárulni bennünket – felelte Kiyomi. – Kevesek
ahhoz, hogy megtehessék.
–
A saját szememmel akarom látni. – Az őrök elálltak az útjukból; Kiyomi
felszegett fejjel, büszkén vonult előre, Erennel a nyomában.
Csigalépcső
vezetett fel az emeletre, a lépcsőfokok nyikorogtak, Eren pedig minden egyes
lépéssel fáradtabbnak érezte magát. Az utolsó lépcsőfoknál már szabályosan a
korlátba kapaszkodva próbálta magát feljebb tolni, s Kiyomi ezt tisztán látta a
szeme sarkából. Mindketten látták egymást, és amikor az asszony a kezét
nyújtotta, Eren nem habozott elfogadni azt.
–
Köszönöm – suttogta hálásan, és ahogy felértek, Kiyomi megállította magukat,
hogy Eren álla alá nyúlva kényszerítse, hogy állja a tekintetét. Egymás szemébe
bámultak, Kiyomi keze a homlokára siklott, hogy ellenőrizze a hőmérsékletét,
mint egy anya a gyermeke lázát, aztán az arcát tapogatta meg, majd a nyakát és
az inge alá férkőzve a mellkasát, a melle fölött.
–
Jól vagyok – mondta neki Eren, de szemlátomást csak azután nyugodott meg,
miután saját maga meggyőződhetett afelől, hogy valóban nincs semmi baja. Akkor
megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, Erennek pedig mosolyogni támadt kedve.
Alig állt a lábán, Kiyomi azonban az édesanyjára emlékeztette őt, ettől meg…
ismét fellobbant benne az aggodalom. Látni akarta az anyját, tudni, hogy jól
van. Ugyanerre vágyott Historiával kapcsolatban is. Egy kicsit a régi élete
után vágyakozott, amikor a Titánok eredeti feladatukról megfeledkezve váltak a
nyomornegyed hőseivé.
–
A saját szemeddel fogod is látni – jelentette ki Kiyomi. – Ha beszivárogsz,
úgy, ahogy Kruger is tette…
–
Meg tudom csinálni.
–
De nem akarom, hogy egymagad legyél. Kruger is megváltozott… Nem akarom, hogy
te is megváltozz, Eren Jaeger. Karl Fritz ősi esküje megkötötte egykor Frieda
Reiss kezét, azelőtt meg a nagybátyjáét, Uri Reissét. Nem hagyom, hogy ugyanez történjen
meg veled is.
–
Bízz bennem, Kiyomi – kérte. – Én csak… haladok előre, történjék bármi. Magam
hozom a döntésemet, nem Karl Fritz fogja megtenni helyettem. Én… nem olyan
ember vagyok, aki bárkire is hallgat.
Kiyomi
ezt hallván hamiskásan rámosolygott.
–
Valóban? – emelte meg a szemöldökét. – Senkire sem hallgatsz?
–
Nem igazán – ingatta a fejét Eren. – Hiszem, hogy a magam ura vagyok.
–
Na és a hadnagy?
A
folyosó utolsó szobája vendégszobaként funkcionálhatott: a földön ágyaztak meg;
a padló keménynek tűnt a küszöbről, a párna viszont puhának.
Ruhásszekrényféleség árválkodott az egyik sarokban, a fekhelyre pedig pont
rávilágított az ablakon beszűrődő hold. Maga a helyiség ezüstösen úszott a hold
és a csillagok fényében, s Eren azon kapta magát, hogy a fáradtsága ellenére az
ablakpárkányra könyököl. A tájban gyönyörködött, a csillagok nem ragyogtak
fényesebben Hizurúban, mint Paradis szigetén. Minden ugyanolyan volt, mégis egy
kicsit más a maga módján.
Eren
nagyot sóhajtott.
–
Kedveled a hadnagyot, Eren? – kérdezte hirtelen Kiyomi. – Mennyire kedveled?
–
Az első kérdést sem válaszoltam meg.
–
Ó, kedvesem… – Kiyomi mosolygott és legyintett. – Tudom, hogy kedveled. Szerintem még nálad is jobban tudom a
dolgokat. Idősebb vagyok nálad és van némi tapasztalatom, még ha nem is olyan
sok. Ismerem a tekinteteket. Tudom, ki hogyan néz a másikra és sejtem azt is,
hogy miért. Tudod, mit tudok még?
–
Sejtelmem sincs. – Eren száraz hangon felelt, de ezzel aligha lombozta le a
keleti hölgyet.
–
Azt is tudom – folytatta az ugyanolyan szelíden, mint addig –, hogy hogyan
vélekedtek egymásról. Amennyire kedveled őt, annyira kedvel ő is téged. Csak
azt nem értem, mitől félsz – ráncolta kicsit a homlokát. – Úgy gondolod, a
küldetésed tudatában nem teheted meg, hogy elfogadd vagy viszonozd ezeket az
érzelmeket? Esetleg az zavar, hogy ő egy férfi? Hallottam a menyasszonyod hírét
is – tette hozzá egyből, amint észrevette, hogy Eren felkapta a fejét Mina
említésére. Mina, gondolta, a menyasszonyom volt. – Azt is tudom,
hogy ez a házasságosdi is csupán látszat volt. A külvilág így azt hitte, egy
rendes, tisztességes fiú vagy, nem a Titánok nevű bűnbanda tagja.
–
É-én… Nem tudom, miről beszélsz – nyögte ki végül. – Semmilyen olyan… Én nem…
–
Hm.
Kiyomi
komolyan nézte őt, halvány mosollyal az ajkán.
Eren
nyelt egyet, majd gyorsan továbbterelte a témát:
–
Akkor itt fogunk aludni? Mindannyian?
–
Külön szobában szállásoltunk el benneteket. Kivéve persze téged. Levi hadnagy
bizonyára ragaszkodik hozzá, hogy ne maradj felügyelet nélkül. Őt ismerve nem
fog beleegyezni abba sem, hogy a testőreim őrizzék az álmodat. Ő olyan ember,
aki személyesen akar megbizonyosodni a dolgokat illetően. Remélem, nem bánod.
–
U-ugyan. – Eren teljesen elvörösödött. Kivételesen örült, amiért korábban nem
lélegzett fel annyira látványosan, mert így, hogy ő ismét a kivételt képezte,
még nehezebb lett volna úgy tenni Kiyomi asszonyság előtt, mintha meg sem
érintette volna. – Miért is bánnám… – motyogta, mire Kiyomi barátságosan
rámosolygott.
–
Akkor jó, kedvesem.
Egy
utolsó gyengéd érintés, Kiyomi elhúzódott, s hirtelen idősebbnek tűnt a
koránál. A szemében fáradt fénnyel nézte Erent hosszú másodperceken keresztül,
aztán kinyújtotta a kezét, lustán a csillagok felé intve. Mire Eren
homlokráncolva megpördült, hogy megkérdezze, mit talált annyira érdekesnek, az
asszony eltűnt és ezúttal sem vett vissza semmit a titokzatos énjéből.
–
Remek! – sóhajtott fel frusztráltan. Határozottan nem így képzelte a falakon
túli látogatását. A kinti világ óriásoktól hemzsegett, mégsem láttak belőle
egyet sem, a kietlen tájak pedig vajmi keveset emlékeztettek azokra a
vidékekre, amikről Armin is előszeretettel beszélt. Az óceán gyönyörű volt a
maga módján, de Eren hiányolta maga mellől a barátait. Még nem tudta meglátni a
szépségeit, csak a nyomorát: Hizurút, Marleyt, az eldiaiak szenvedését.
Elképzelte,
milyen lehet Liberio – valamennyit látott is belőle az apja valamint Kruger
emlékei által –; ideges gombócot érzett a torkában, amiért ráhárult a feladat,
hogy beszivárogjon a kormányba.
–
Remek! – A sóhaj ismét kiszakadt belőle; dühödten rúgott bele az első útjába
kerülő tárgyba, ami éppenséggel a ruhásszekrény volt. A korhadt fa panaszos
hangot adott ki, Eren arcán pedig fintor suhant át a pillanatnyi fájdalmat érzékelvén.
Előrehajolva a lábszárára simította a kezét, majd az ajkába harapott. – Mit
várnak tőlem? – motyogta. – Hogy szivárogjak be? Elesett katonaként? – A lábát
dörzsölte, és hirtelen őrültebbnél őrültebb gondolatai támadtak. – H-ha…
l-levágnám… – siklottak az ujjai a nadrágja alá, megérintve a meztelen bőrét. A
láb, ami nélkül nem élhetett teljes életet egy óriásokkal teli világban,
hirtelene egészen más célt funkcionált: segített volna neki elrejtőzni a
kíváncsi szemek elől. Egy háborúban megsérült katonával senki sem foglalkozott
szívesen, csak nyűg volt a kormány nyakán. Pont annyira vették volna semmibe,
ami elég lett volna ahhoz, hogy körbe tudjon szimatolni. – Ha levágnám… –
mondta újból, ezúttal egy kicsit felbátorodva. – Akkor…
–
Akkor megöllek.
A
hang hidegen csendült fel mögötte, egész testében összerezzent. Kéz nehezedett
a vállára, és ahogy meg akart fordulni, minden annyira gyorsan történt. Érezte,
hogy a kéz szorosabban markolja, érezte, ahogy megpenderítik. A feje a falnak
ütközött volna egy fájdalmas koppanás kíséretében, ha nem simultak volna a
tarkója alá a hosszú ujjak, hogy megakadályozzák a találkozást. Felnyikkant, az
ajka pedig elnyílt.
Levi
szeme nyílt haragtól parázslott.
–
Ha levágod – mondta halkan –, akkor megöllek, Eren.
–
Ha azért ölnél meg, mert le akarom vágni… – Eren a helyzete ellenére megtalálta
a bátorságát. – Akkor jobb lenne, ha nem tennéd. Akkor… nem járnál vele jobban,
hiszen…
–
Ennyire ostoba lennél? – mordult rá Levi. – Hogy juthat eszedbe…
–
Csak egy ötlet volt! – tiltakozott. – És nem, egy cseppet sem vagyok ostoba!
–
Nem úgy tűnik. Ostoba kölyök.
–
Én nem… – Felnyögött, ahogy Levi előredőlt. Egymáshoz préselődött a testük, a
magasságkülönbségük pedig még feszélyezettebbé tette Erent. A plafonnak kellett
volna emelnie a tekintetét, hogy elkerülje Leviét, azt meg nem tehette meg,
különösen azok után nem, hogy azok a fránya ujjak mintha ráéreztek volna a
gyengeségére. Az arcára simultak, de egyáltalán nem azzal a finom erővel, hanem
megcsippentették a bőrét, piros foltot hagyva maguk után. Levi arcába bámult,
Levi meg az övébe.
–
Szökni akarsz, Jaeger? – vonta össze a szemöldökét a férfi. – Ezért hagytál ott
azzal a nővel?
Eren
szeme kerekre tágult.
–
Kiyomival?
–
A rohadt életbe azzal a nővel! – vicsorogta Levi. – Szökni akarsz vagy sem?
–
Miért akarnék? – értetlenkedett. – Én…
–
Te… – Levi tekintete az ajkára siklott. – Te az én felelősségem vagy, Eren. Nem
tűnhetsz el a szemem elől az engedélyem nélkül. Különösen Kiyomival nem. Az a
nő…
–
Nem bízol benne?
–
Ez nem a bizalomról szól.
–
Hát akkor?
–
Az a nő…
–
Az a bajod, hogy Eren Kruger gyermekkori barátja? Olyan, mint Mikasa! Pont
olyan!
–
És nekem pont ez a bajom! – Levi elhajolt tőle, de csak annyira, hogy idegesen
végigsimítson a haján. Nem borzolta össze, ahogy Eren szokta a sajátját, ám a
fiút még így is meglepte a mozdulat. Levi ingerült volt, nemcsak a látszatát
keltette. Valami annyira felbosszantotta, hogy sehogyan sem tudott megnyugodni.
A megnyugtatása is Erenre hárult, nemcsak a beszivárgás Marley kormányába.
–
Akkor nem tűnök el – mondta csendesen. – De jobb, ha tudod, hogy nem fogok
megszökni. Hova mehetnék? Hogy mehetnék el annak tudatában, ami a világban
folyik? Én egy olyan ember vagyok, aki a szabadságért a végsőkig harcol… Hogy
hagyhatnám itt ezeket az embereket szenvedni?
–
Hát persze. – Levi szája sarka felfelé rándult. Az idegesség szemmel láthatóan
távozott belőle; leeresztette a vállát, és már nem erővel préselte össze a
testüket, hanem gyengéden. A keze lejjebb siklott, Eren pedig felnyikkant,
amikor ujjakat érzett a csípőcsontjára simulni. A bőrét mintha lángra
lobbantották volna, és ez az égető érzés csak fokozódott, ahogy Levi ujjai
lágyan végigcirógatták az oldalát, mindenhol bizsergést csalva ki belőle.
–
Mit művelsz? – akarta tőle kérdezni higgadtan, de csak erőtlen, rekedtes
suttogás távozott belőle. Levi válaszul határozottabban simította a kezét a
csípőjére, és akkor sem húzta el, amikor felemelte a fejét, hogy Erenre nézzen.
Nem
válaszolt a kérdésére.
–
Levi… Én…
–
Ha levágod a lábad, megöllek.
Eren
nyelt egyet. A zavartság lassan kúszott fel a testén; egyszerűen nem tudta hova
tenni a férfi viselkedését. Csak egy ötlet volt! Hát nem azért jöttek el
egészen Hizurúig, hogy bármeddig elmenjenek? Nemcsak azért, hogy Paradis
megismerje végre a titkokat, hanem azért is, hogy felszabadítsák a világot!
Ehhez információkra volt szükségük, szövetségesekre és arra, hogy valahogy
kitalálják, hogyan szabaduljanak meg az óriáserőtől! Ha ezt csak úgy tudják
elérni, hogy Eren…
A
szeme tágra nyílt, ahogy Levi esetlenül átölelte. Nem sűrűn fordulhatott elő
vele, hogy önszántából valakire támaszkodik, ezt Eren, aki imádott ölelni,
azonnal kiszúrta. A mozdulat bizonytalan volt, az érintése tétova és annyira
gyengéd, mintha attól tartott volna, hogy pusztán a karjával össze tudja zúzni
Erent.
De hát ez nevetséges – gondolta
egy futó mosollyal az ajkán. Mégis hogy
törne össze?
–
Nem vagyok olyan törékeny – súgta a férfi fülébe. A lehelete megcirógathatta,
mert érezte, ahogy megborzongott. – Nyugodtan ölelhetsz – folytatta ugyanolyan
halkan, minél könnyedebb hangot megütve. – Úgy, ahogy szeretnéd – mondta –,
mert… nem fogok elmenekülni. Nem fogsz összetörni. Én csak én vagyok.
Ez
nem adta meg a kellő löketet, hogy felbátorodjon, de mintha egy kicsit
erősebben ölelte volna. Persze ez az erő még mindig eltörpült egy normális
ölelés ereje mellett. Eren az ajkába harapott, és előrelökte a csípőjét, hogy
még inkább a férfihoz simuljon. A szíve olyan erővel dörömbölt a mellkasában,
hogy a dobogását már a fülében is hallotta. Szinte biztosra vette, hogy Levi is
tisztán hallja.
Hogy
zavarát leplezze, összefüggéstelen motyogásba kezdett. Igazából maga sem
értette, hogy mit akar kihozni belőle, hát még akkor Levi! De a férfi nem
panaszkodott. Nem kérdezett vissza, csak hümmögött, a hümmögése meg egészen
Eren szívéig hatolt. Kellemes volt hallgatni, sőt ha lehunyta volna a szemét,
azonnal elnyomta volna rá az álom. Így is alig állt a lábán, az ideges
izgatottság pedig, ami lassan átvette az uralmat a teste fölött, valamennyi
tartalékenergiáját felemésztette.
Nem
tudta megállapítani, mennyi ideig ölelték egymást. Levi hozzászokott az
érintéshez, Eren közelségéhez, az ölelése pedig erősebbé és forróbbá vált.
Magához vonta Erent, a hümmögése meg nem maradt abba egy percre sem.
Eren
érezte, hogy elhagyja az ereje. Akkor óvatosan kibontakozott az ölelésből, s
kicsit zihálva kapott a levegő után. A szeme csillogott, miközben a hold
fényében fürödtek. Levi őt bámulta, de úgy, mintha akkor látta volna először.
–
Eren… – törte meg a csendet rekedt hangon, a fiú pedig megborzongott.
Szép szempár, kölyök.
Amikor
először találkoztak szemtől szembe, szemfedő és minden más nélkül, nem
Titánként és felderítőként, hanem csak Eren Jaegerként és Leviként, a férfi ezt
mondta neki. A munkáját végezte, mégis… Eren szívét melegség öntötte, ahogy
visszaemlékezett erre. Az emberek sosem dicsérték meg a felemás szemét, hanem
csak lopva összesúgtak a háta mögött. Megbélyegezték és különcnek titulálták.
Szép szempár, kölyök, mondta
neki Levi hadnagy, és Eren valamiért úgy érezte, akkor nemcsak a Titánnak szólt
a figyelmeztetés, vagyis… többről szólt figyelmeztetésnél. Bók is lehetett, a
maga módján.
Levit
szemlátomást lenyűgözte a külseje, különösképpen a szeme. Nem húzódott el tőle
annyira, hogy ne tudja megérinteni, s Eren szaggatottan lélegzett fel, amikor a
hosszú ujjak az arcélére kúsztak. Körbejárták az arcának ívét, az orra
formáját, rásiklottak a szemhéjára, és aztán valahogy megtalálták az útjukat az
ajkára. Eren nyelt egyet, a szája enyhén elnyílt. Remegett az alsó ajka,
miközben tágra nyílt szemmel élvezte Levi érintését, és közben érezte, hogy
teljesen átforrósodott az arca. A pírja mély volt és szembeötlő, sehogyan sem
tudta eltitkolni vagy valamilyen módon észrevehetetlenné tenni. Levi őt nézte,
enyhe meglepettséggel, ez tisztán látszott, és a szája szegletében megbújó
elégedett mosolyból Eren már biztos lett benne, hogy a világért sem fogja
elhúzni a kezét. Érintette és kiélvezte, hogy érintheti.
–
Gyűlölöm ezt a helyet – mormogta. – Eren…
– A neve halk sóhaj kíséretében gördült le az ajkáról. – Maradj így… – utasította. – Pont így.
Eren
mégis megmoccant, az ajkával cirógatta meg Levi mutatóujját. A szívverése
felgyorsult, és soha nem érezte magát ennyire szerencsétlennek. Sosem volt még
vele elő, hogy ennyire ne tudja, mit akarjon. Vagyis… hogy hogy akarja és miért
akarja. Minával minden sokkal könnyebb volt, hiszen magát a lányt sem kellett
minden egyes alkalommal megfejtenie. Levijal kapcsolatban bezzeg sosem tudta,
mit tegyen. Sosem tudta, mi jár a férfi fejében… és sosem tudott úgy olvasni
belőle, mint egy nyitott könyvből. De az is igaz volt, hogy sosem látta még őt
ennyire kitárulkozva. Ketten álldogáltak csupán a szobában, csak ők ketten
voltak a tanúi egymás esetlen próbálkozásának, és Eren csak arra tudott
gondolni, hogy rég túllépett már a lázas kamaszkoron, amikor mindentől és
mindenkitől zavarba jött, aki egy kicsit is közeledett felé.
–
Maradj így – hangzott el az utasítás még egyszer, ezúttal egyértelműen karcosan
a vágytól. Levi pupillája tágra nyílt, a szemét soha nem látott, mély vágy ülte
meg. Az arcán enyhén kipirosodott a bőre; legalább annyira zavarban volt, mint
Eren.
Eren
csak azért sem engedelmeskedett. Olyan gyorsan mozdult, hogy tisztán el tudta
kapni a férfi szemében csillanó, pillanatig tartó döbbenetet, ami elismerésbe
csapott át, amint tudatosult, hogy mi történt: félreütötte a kezét, és
másodpercek leforgása alatt kiszabadult a karok csapdájából.
–
Ez nevetséges! – jelentette ki fennhangon. – Ez… itt… – mutatott végig magukon.
– Ez az egész nevetséges, Levi! Felnőttek vagyunk, nem kisgyerekek, akik
először esnek szerelembe!
Levi
erre felhúzta a szemöldökét.
–
Már ott tartanánk? – kérdezte, mire Eren sértetten felhorkant.
–
Sehol sem tartunk – húzta el a száját –, mert nevetséges módon mindig úgy
teszünk, mintha mi sem történt volna. Ó, persze, azt is gyanítom, miért: hol
emberevő óriásokkal, hol ismeretlen fegyverrel harcolók ellen kell küzdenünk!
Bizonyára nem férhet bele az életünkbe még ez is, jól sejtem?
Levi
nem válaszolt.
–
Ó, úgy sejtettem! – Eren elnevette magát, de a hangjából hisztérikus él
csengett ki. – Nehezedre esne megbeszélni?
–
Nincs mit beszélnünk.
Eren
összeszűkítette a szemét.
–
Tényleg? Akkor nyugodtan… feleségül vehetem Minát?
–
Nem fogod feleségül venni Mina Carolinát – felelte erre Levi higgadtan. –
Mindketten beláttátok, hogy ostoba döntés volt ennyire fiatalon ilyesmit
tervezni.
–
Ez még nem jelent semmit! Ettől függetlenül… – Eren a hajába túrt. – Akkor nem
Minát – mondta –, hanem valaki mást. Mondjuk…
–
Kiyomit?
A
férfin látszott, hogy megbánta, amiért hangosan is kimondta az asszony nevét.
Eren egy pillanatra meghökkent, ahogy a keleti hölgyre gondolt, a hökkenése
pedig halvány fintorrá változott, mielőtt gyorsan rendezte volna a vonásait.
Felszegte a fejét, és amikor megszólalt, igyekezett minél több komolyságot
belesűríteni, bár így is tudta, hogy ezzel nem verheti át a hadnagyot.
–
Talán. Akár őt is.
–
Nem gondolod túl öregnek hozzád?
–
Annak kellene gondolnom? – Eren ismét fintorgott. Ha belemegyünk a korkülönbségbe, nem érdekel, hogy hadnagy vagy sem,
pofán fogom verni, gondolta a fogát csikorgatva. Levi mintha megérezte
volna, hogy mi jár a fejében, mert a következő pillanatban elkapta a
csuklójánál fogva. Az ujjai olyan erővel szorultak köré, hogy Eren biztosra
vette, hogy haragos vörös nyomot fognak hagyni maguk után a bőrén.
–
Eren – suttogta, s a fiú füléhez hajolt. – Fogd be.
–
Csak azért, mert van egy küldetésem… csak azért, mert óriássá tudok változni…
–
Eren. Nem mondom még egyszer.
Volt
valami a hangjában, amit hallva Eren végül úgy tett, ahogy kérte: befogta a
száját és még a szemét is lehunyta. Levi nem mozdult, nem érintette, nem
csókolta meg, pedig a pillanat ideális lett volna bármelyikhez is, hogy
megtegye, de ez így valahogy jó volt. Eren kimerültnek érezte magát, és amikor
végül mindketten elléptek egymástól, hálásan guggolt le a matrachoz. Az elég
széles volt ahhoz, hogy két ember kényelmesen elférjen, és onnantól kezdve egy
szót sem szóltak egymáshoz. Levi akkor érintette meg újból, amikor segített
neki kibújni a Felderítő Egység uniformisából, mégpedig anélkül, hogy a kulcs a
nyakában beakadjon valamibe.
A
paplan kellemes volt és meleg, Eren becsúszott alá, és ahelyett, hogy nyomban
összeszorította volna a szemét, szemérmetlenül bámészkodott, amíg Levi
levetkőzött. Nem kapott érte megszólást, Levi pedig csak egy leheletnyit pirult
el a mustráló pillantást látva. Mire Eren feleszmélt, csupán néhány centiméter
választotta el őket egymástól; érezte a férfi testének a hőjét, és kedve lett
volna közelebb csúszni hozzá.
Nem
tette meg.
Helyette
inkább a csendet törte meg, kellő komolyságot sűrítve a hangjába:
–
Legközelebb meg foglak csókolni.
Egyből
horkantást kapott válaszul.
–
Úgy gondolod, az a módja, hogy ezt így bejelented?
–
Túléled, ha kimarad belőle a meglepettség ereje, ugye?
–
És mikor tervezed?
Eren
az ajkába harapott.
–
Hm – mondta. – Legközelebb. Amint
alkalmam nyílik rá.
–
Jól van. – Levi felsóhajtott. – Ahogy akarod, Jaeger.
Eren
csalódottan sandított hátra.
–
Ennyi? – kérdezte homlokráncolva. – Semmi olyasmi, hogy „nem, kölyök, előbb én
foglak téged?”
–
Ilyesmit kellene mondanom?
Eren
elfintorodott.
Igen, te rohadék.
Hangosan
csak ennyit mondott:
–
Jobban érezném magam tőle, annyi biztos.
–
Akkor vedd úgy, hogy mondtam.
–
Könyörtelen vagy.
–
Örülök, hogy valamiben egyetértünk. – Levi hangjában mosoly bujkált. Eren
szinte látta maga előtt, ahogy lassan megjelenik, majd villámgyorsan el is tűnik
a férfi arcáról. Kevesen élhették meg azt a pillanatot, amikor önfeledten
mosolyogni láthatták az emberiség legerősebbjét. Amennyire Eren azt
kiderítette, csak a legbizalmasabb barátai körében engedett fel eddig annyira,
hogy mindenféle probléma nélkül mosolyogjon. Farlan, Isabel… Talán Szemöldök
úr, ahogy mostanában Eren is hívni szerette Erwin parancsnokot.
A
sötétben senki sem láthatta, és rajta kívül senki sem hallhatta. Érezte, ahogy
egymáshoz simul a testük, tisztában volt vele, hogy felgyorsult a szívverése,
de inkább mozdulatlan maradt. Be kellett fejeznie a küldetését, ugyanakkor nem
akarta félresöpörni az érzelmeit. Így is, úgy is fájt volna.
Annyira kevés az időm – gondolta.
Miért ne használhatnám ki?
A
másik oldalára gördült, esélyt sem adva Levinak, hogy elhúzódhasson. A férfi
nem moccant, semmivel sem tiltakozott. Eren lassan a könyökére támaszkodott, és
ahogy odahajolt fölé, a haja, amiből azóta nem vágatott, hogy hagyta, hogy
megnőjön, megcsiklandozta Levi bőrét. A borzongás leheletnyinek hatott, Eren
azonban észrevette. A sötétben egyszerre látott és nem is. Mindent látott és
semmit sem.
–
Levi… – lehelte a nevét, és mire
feleszmélt, a férfi ujjai a tarkójára simultak. Az érintés gyengéd volt, de
kellőképpen határozott.
Egy
pillanat alatt történt: egyik percben még csak bámulták egymást és Levi szeme
egészen kéken fénylett a sötétségben, a következőben pedig Eren nyikkanásszerű
hangot hallatott. Levi a tarkóján tartotta a kezét, annál fogva húzta le
magához, így Eren teljesen ránehezedett. Összesimult az orruk és egymás elől
rabolták a levegőt.
A
pillanat hosszú volt és csodálatos. Eren cserepesnek érezte a saját száját,
kapkodónak a légvételét, szaporának a szívverését. Levi szája a szájára simult,
szabad keze pedig a csípőjére, hogy megtartsa. Csókolóztak, miközben a zárt
ajtón túl az emberek – az állítólagos szövetségesek – a „hazatértüket”
ünnepelték, egyre nagyobb hangot adva maguknak, lassan és bizonytalanul.
Odakintről tisztán behallatszódott az ujjongás, Eren még Farlan hangját is
elcsípte, aki szemlátomást felbátorodott az első korty alkohol után, és nem
restelkedett visszaválaszolni Onyankoponnak.
Egyikkel
sem törődött.
–
Mondtam, hogy… – Levi szájába zihált, majd kicsit elhúzódott tőle, hogy
megtalálja a hangját. – Mondtam, hogy legközelebb megcsókollak. – Igyekezett
szemrehányó hangot megütni, bár semmiféleképpen sem lehetett azt mondani, hogy
Levi szemére akarta vetni, amiért idő előtt megcsókolta. Csak éppen nem hitte,
hogy egyáltalán meg fog történni. Sokkal inkább úgy tűnt, a férfi már a puszta
gondolattól is ódzkodik, hogy valami több legyen kettőjük között egy kitörni
készülő háború során. Ha egyáltalán ez, és nem Eren látványos „oldalváltása”
tartotta őt vissza bármitől is.
–
De én nem mondtam, hogy nem fogok hasonlóan tenni.
–
Hm. – Eren azon kapta magát, hogy szeret hümmögni. Levi szájára hajolt, az
ajkuk egymáshoz tapadt, és hirtelen a semmivé lett az ártatlan, puhatolózó
csók.
Tisztán
érződött, hogy mindketten felbátorodtak. A kéz a csípőjén erősebben vonta magához;
Levi szája durván és rendületlenül préselődött neki az övének. Levegő után
akart kapkodni, mert már érezte, hogy kezd elfogyni, de helyette végül inkább
megnyitotta az ajkát a férfi nyelvének.
Csókolózni
Levijal valahogy sokkal másabb volt, mint Mina Carolinával. Nem a szenvedély
hiányzott belőle, amikor a lányt csókolta, de nem is lángolt tőle annyira a
teste, hogy már attól verejtékezzen, hogy egy kicsit egymásba gabalyodtak. Most
pont ez történt. A nyirkos anyagon keresztül érzékelte Levi szívének dobogását,
és miközben szorosan lehunyta a szemét, a testével még közelebb férkőzött a
férfihoz. A karok a dereka köré kulcsolódtak, a lábak összeakadtak, a lepedő
összegyűrődött alattuk. Ártatlan csóknak indult, mégis valahogy más lett. Minden más lett.
Összekoccant
a foguk, összesimult a nyelvük. Eren hümmögő hangot hallatott, és ahogy lovagló
ülésben elhelyezkedett a férfi öle fölött, a kezek határozottan tartották meg a
súlyát, mintha semmit sem nyomott volna.
Amikor
már mindketten kifulladásig csókolták egymást, Eren elhúzódott és nagyot
ásított. A fáradtság egy pillanatra sem távozott belőle, bármennyire is jól
csókolt Levi. A végén az oldalára gördült, egy cseppet sem távol. A vágy nem
tűnt el nyomtalanul, kellemes lüktetéssé szelídült, a szíve viszont már nem
dörömbölt úgy, mintha ki akarna ugorni a mellkasából. Ez már így jó jel volt,
az álom közeledett.
–
Talán nem kellene világgá kiabálnunk… – vetette fel óvatosan, majd elnyomott
egy újabb ásítást. Az álom a szemhéjára nehezedett, és miközben Levi hátulról
átölelte, a nyakába is szuszogott. – Mármint nem mintha a falakon belüliektől
kellene tartanunk… Nem mintha… bármit is számítana mások véleménye… De odaát…
–
Odaát számítanak rád.
–
Ránk – helyesbített. – Nem véletlenül lehetsz most itt.
–
Csak azért lehetek itt, mert sokan attól féltek, hogy elszöksz.
Eren
homloka ráncba gyűrődött.
Sosem lesz vége az ellenségeskedésnek
– gondolta.
Hogy hozzam el a békét… ha a saját
népemet sem tudom megbékéltetni?
–
De igazad van – hívta fel magára a figyelmet eközben Levi. – Nem kellenek
szavak ahhoz, hogy mások is tudják. Bármekkora idiótának is tűnnek, azért
egy-kettőnek van némi sütnivalója.
–
Akkor rájönnek – vonta meg a vállát Eren. – De én nem fogom az orrukra kötni.
Az már nem a kötelességem. Egyelőre szeretném… megtartani magamnak az élményt –
vált suttogóvá a hangja. – Még minden… annyira új.
Levi
erre hallgatott.
–
Aludjál, Eren – mondta végül rekedten. – Holnap… kemény nap vár ránk.
Eren
lehunyta a szemét. Sóhajtott.
Amikor
végül elaludt, olyan érzése volt, mintha nyitott szemmel álmodott volna. Mintha
nem is álmot látott volna, hanem kemény valóságot. Levi eltűnt mellőle, őt
pedig kirángatták az ágyából. Ezúttal nem az óceánnál találta magát, hanem a
csatamezőn. Az égboltot madár szelte át, riadtan csapkodott megtépázott
szárnyaival, Eren pedig a porban feküdt, és a karját kinyújtva imádkozott, hogy
minél távolabb repüljön. Menjen messze, jó messzire… mert voltak szárnyai,
tehát tudott repülni. Szabad volt, vagy legalábbis sokkal szabadabb, mint Eren.
A
körme alatt kosz sötétlett, a halántékából vér szivárgott. Olyan volt, mintha
egy nagyon hosszú álmot látott volna, ami elevennek és valóságosnak hatott,
rémisztőnek, vérrel és halállal megtelve, maga a vegytiszta földi pokol, és
miközben lassan, zavarodottan felült, kicsit úgy is érezte, mintha ez az álom
nem ért volna véget, csak félresöpörték. Azt is érzékelte, hogy furcsán
mozgott. Kisebb volt és fiatalabb, mint az eredeti teste. Még nem érett
férfivá, de lassan maga mögött hagyta a gyermeki vonásokat.
Az
arcán tapogatta, a járomcsontját, az állát, a homlokát, a szemét… Mindenét. A
haja rövidebb volt, és ahogy a tincsekbe tépett, nem az ismerős, sötét színt
látta viszont, hanem szőkésebb szálakat. Az ujjai vaskosabbak, a testalkata
kevésbé vékony.
– M-mi történt? –
nyögte, és a hangja is másabb volt.
– M-mi történt? –
kérdezett vissza ugyanaz a vékony hang. –
H-hol vagyok?
–
Ó,
Eren… – A semmiből Frieda Reiss alakja tűnt ki; sötét haja pillanatról
pillanatra fakult és nőtt meg. A végén a háta közepéig ért, szőke lett és
enyhén hullámos. A szeme örvénylő, a teste nőiesebb volt. A neve összemosódott
Eren képzeletében. Frieda lett volna? Vagy valaki más? Ymir Fritz?
De
amikor megszólalt, egyértelműen Friedaként csengett a hangja.
–
Ó,
Falco… – mondta, Eren pedig a homlokát ráncolta. – Hát már megint álmodtok? –
kérdezte tőlük gyengéden.
– Falco?
Eren
összezavarodottan, semmit sem értve nyúlt ki az unokatestvéréért.
–
Eren… – Frieda szomorúan mosolygott, miközben ellépett tőle.
– Be
kell fejezned a küldetésedet… – A halk, túlvilági hangon szólt, a lába
nem érintette a poros földet. Eren – és benne Falco – levegőért kapkodott.
–
Kérlek… – formálták az ajkaik. – Áruld el, mit kell tennem!
–
Meg kell mentened a világot… – suttogta Frieda. – A
sötét, kegyetlen jövőtöktől… ami csak rátok vár. S ahhoz, hogy ezt
megtehessétek… Be kell fejeznetek a küldetést. Különben nincs menekvés. Minden
újra meg újra meg fog történni. Ugyanaz a jövő, ugyanazok a hibák, ugyanazok a
tettek… Minden… Örökkön-örökké. A jövőnk… tőletek függ.
– Tőlünk? Ki az a tőlünk?
–
Eren Jaeger… – Frieda a szívére mutatott. – És
Falco Grice – suttogta. – Találjátok
meg egymást… és mentsétek meg a világot a sötét, kegyetlen jövőtől! A
pusztulástól… és a tízmilliónyi kolosszális vérontásától. Készüljetek, Eren,
Falco, a háború…
Eren
és Falco.
Falco
és Eren.
Ők
ketten voltak, ugyanazt az álmot látták.
Ugyanazt
a jövőt, ugyanazt az emléket.
Minden
ugyanaz volt.
Ők
maguk is egyformák voltak.
„A háború…”,
suttogta Frieda, és ők egyszerre fejezték be:
– Még csak most kezdődik.
Megjegyzés: hogy
én mennyire bele akartam már vonni Falcót, el sem hiszem, hogy végre eljutottam
idáig! ^^ Hamarosan nemcsak „álmon” keresztül, hanem élőben is találkozhatunk
vele! ;)
Éééés
kezd beindulni az Ereri szál… Tudom, ideje volt már. :D Nehéz szülés volt ez a
fejezet, a vizsgák nagyon betemettek, de azért remélem, nem okoztam vele (nagy)
csalódást senkinek sem. :D
Öhm,
nagyon sok a(z elvarratlan) szál, hamarosan magyarázok és minden nagyobb
figyelmet kap. Most egy darabig az óceán túloldalán leszünk, Eren és Levi
felfedezik Hizurút és eljutnak Liberióba is! És mivel beindulnak lassan a
párosaink, a korhatárra is tessék figyelni! Egy háború kellős közepében
vagyunk, de Eren meg tudja oldani, hogy felforrósodjon egy kicsit levegő… :D
(Mert tudok romantikus jeleneteket is írni, csak nem mindig jön össze. xD)
Folyt.
köv.
U.I: 52ezer
megtekintés… *-* Nagyon köszönöm!!! <3
Ismét egy fantasztikus fejezettel örvendeztettél meg, tetszett a még jobban féltékeny Levi... De az a láblevágás? Nem is értem miért van annyira ellene, ha egyszer visszanő :)
VálaszTörlésMindenesetre, lelkesen várom a folytatást.
Örülök, hogy tetszett, szerettem is írni a féltékeny Levit, vicces volt. :D A láblevágás... Hát igen, úgyis visszanő, de azért elképesztően fájdalmas, szimplán a gondolat sem tetszett Levinak.
TörlésKöszönöm, hogy írtál, a folytatás remélhetőleg a hétvégén érkezik! ^^