Nicolo x Sasha – „Amit sosem mondtak ki…” [novella; manga spoiler (108!)]

„Amit sosem mondtak ki…”

Párosítás: Nicolo/Sasha(/Connie)

Tartalom: Connie az egyetlen, aki a tenyerénél is jobban ismeri Sashát. Ő az egyetlen, aki azt is tudja, amit mindenki elől titkoltak, és amit sosem mondtak ki, mert nem lehetett – mert az egyikük eldiai, a másikuk marleyi.

Megjegyzés:

1.) Avagy a canon era Rómeó és Júliája kb., hiszen elég siralmasan bánnak még most is az önkéntes katonákkal.

2.) A 108. fejezet ismeretében íródott, tehát MANGA SPOILERT tartalmaz. 853-ban játszódik, egész pontosan a „naplementés” jelenetet követő vacsora.

---

Connie tudta. Sosem kötötték az orrára, de Sasha nem csupán egy nagyon jó barát volt számára, mint ahogy a többiek tekintettek rá, hanem a „Másik Fele”. Olyan kötelék fűzte őket egymáshoz, ami túlment a szimpla barátságon. Az ikertestvéreként gondolt a lányra, akire bármikor számíthatott, és aki emellett úgy olvasott a gondolataiban, mintha ténylegesen belelátott a fejébe. Sasha jóformán egy nyitott könyv volt előtte és valójában ő is Sasha előtt. Connie tudta, amit mindenki elől titkoltak, amit nem mondtak ki, mert nem lehetett, és Sasha is tisztában volt vele, hogy tudja.

El kell neki mondanom – suhant át a gondolat az elméjén ijesztő gyorsasággal, mire megmerevedett. Onnantól kezdve félredobta legendás bátorságát, és inkább bármit megtett, hogy kerülje Connie tekintetét. Továbbra is beszélgettek, hiszen nem történt semmi, nem igaz? Semmi olyan, amiről tudnia kellett volna… De Sasha egyszer sem nézett a szemébe.

Ez sokaknak nem jelentett semmit, míg néhányan csak értetlenül kérdezgették – „Már megint mi van a két lököttel?” –, hogy aztán valami elterelje a figyelmüket. Valami, ami sokkal fontosabb két tizenéves drámájánál. Mondjuk Hizuru. Mondjuk annak szövögetése, hogyan dobják oda Historia királynőt a Bestiának… Vagy akár az is, hogy hogyan mentsék meg a világot a „remegés” nélkül. Annyi más fontos dolog volt! Annyi más!

Sasha egy cseppet sem bánta, így is magán érezte Connie pillantását – akkor is, amikor a fiú ott állt mellette, meg akkor is, amikor tüntetőleg a hátát mutatta, mert éppen besértődött valami ostobaságon.

Némán rágódott.

Nem az, hogy nem bízom benned, de… Jaj, ne csináld már! – Homlokán bosszús ránc jelent meg, mikor a fiú ezúttal a második verziót választotta. Úgy helyezkedett, hogy nem fordult Sasha felé, de nem is mutatta magát teljesen Jeannak, aki által a „lökött duójukból” – a lóarcú srác szerint – „tűrhető trió” lett az elmúlt három év során. Éppen megint besértődött valamin, amiről rajta kívül senki más nem tudott, és Sashának kedve támadt egy kicsit megrángatni a vállánál fogva, hogy észhez térítse.

Ne kezdd már megint, Connie!

Az ajkába harapott. Erőltetnie kellett a mosolyt, aztán a nevetést is, amikor Jean mondott valamit, ami egyáltalán nem volt vicces – Armin szarkazmusnak nevezte, de sem Sasha, sem Connie nem értették, ez a szó mit jelent –, és bezzeg ezzel ahelyett, hogy beleolvadt volna a környezetébe, még inkább felhívta magára a figyelmet. Tekintetek szegeződtek felé – Jeané, Arminé, azé a beképzelt Floché –, még Mikasa is abbahagyta az evést egy pillanatra Levi hadnaggyal egyetemben, hogy rábámuljon. (Eren máshol étkezett, az utóbbi hónapokban ritkán csatlakozott hozzájuk. Hogy a jelenlegi védelmét ki látta el, az egy jó kérdés volt. Sasha csak azért nem hozakodott elő vele, mert akkor nem figyelemelterelés történt volna, hanem rögvest pánikot keltett volna minden asztalülőnél.)

Connie a szemét forgatta és sóhajtott.

– Annyira jellemző! – Csak ennyit mondott, utána a vacsorájával foglalkozott. Sasha megörült, amiért most sem faggatózott, így hát ő is az újabb, ínycsiklandozó fogással törődött, nem pedig az aggodalmaskodással. (Akkor is el kell mondanom neki.)

– Jó étvágyat – tolta elé a tányért azonnal Nicolo, aki kötelességének érezte, hogy legközelebbi „barátainak” mindig ő szolgálja fel az ételeket, és ahogy Sasha odanyúlt, hogy közelebb húzza magához, egy röpke pillanat töredékéig összesimult a kezük. Nicolo ez alkalommal már nem rántotta el úgy, mint legelőször.

(El kell neki mondanom.)

Legelső alkalommal a fiú jóformán teljesen kifordult magából. Szerencsére senki sem hibáztatta érte – Yelena, Hanji és Levi szánakozva tekintettek rá, Sasháék kissé aggódva. A sziget lakói ördögök voltak, ezt nevelték belé, amióta az eszét tudta.

De ördögök márpedig nem léteztek, nem igaz? – sandított Sasha a fiúra a szeme sarkából. Te magad mondtad legutóbb, hogy mégsem létezünk. Legutóbb… A szó sóhajként gördült le az ajkáról, észre sem vette, hogy nemcsak magában mondta ki. Ördögök nem léteztek – Nicolo szemlátomást lassan tanulta meg ezt, és ahogy egytől egyig megismerte őket, úgy zárta valamennyiüket a szívébe.

Sosem gondolt barátságok szövődtek – mert valamelyest barátságnak lehetett nevezni azt is, ami közte valamint Jean meg Connie között alakulgatott. Eldiai vér ellenére Sasháék semmiben sem különböztek tőle, nem voltak mocskos vérű démon- vagy ördögfattyak, ahogy odahaza hívták őket, nem fertőzött az érintésük, nem kellett attól tartani, hogy a puszta jelenlétükkel is átkot szórnak a marleyi népre. Ezekről a szörnyűségekről az egyik vacsora alatt számolt be Sasháéknak, mire Jeannak egyből el is vette vele az étvágyát, nem pusztította el a tányérra pakolt ételt. Connie sem falatozott onnantól kezdve annyira jóízűen, és még maga Sasha is csomót érzett a torkában. Az étel finom volt, ínycsiklandozó, csupán kihívást jelentett, hogy el is fogyjon az információk birtokában.

Azóta szerencsére sok minden változott. Nicolo feloldódott, viccelődött és mesélt. Nemcsak nyomorúságos dolgokat, hanem a családjáról is, akiket hátrahagyott, mikor besorozták, a barátairól, akik hasonlóan vélekedtek a világról, ahogyan ő, s akik minden bizonnyal meggyászolták az eltűnését követően. Mesélt a szokásaikról, a gyerekkoráról, a kedvenc dolgairól, és még Jean meg Connie is érdeklődve hallgatták, nemcsak egyedül Sasha itta a szavát csillogó szemmel.

Viszonylag sok minden változott.

Sasha boldogan mosolygott, miközben finoman elhúzta a kezét – el Nicolótól –, majd nekilátott, hogy elfogyassza az ételét. Akik nem ismerték annyira, mint Connie, azok azt gondolhatták, hogy az evésnek örül ennyire. Mikasa nagyokat pislogott, utána lenyelte a megrágott falatot, Floch megrántotta a vállát – a rohadékot az égvilágon semmi és senki nem érdekelte, nem csoda, hogy Nicolóval sem tudott megbarátkozni! –, Armin összesúgott Hanjival (megint egy újabb összeesküvés-elméletet szőttek, Onyankopon meg Yelena pedig örömmel adták alájuk a lovat), Levi az üres tányérját bámulta, és azon tanakodhatott, hogy Eren után menjen-e vagy sem. Akik nem ismerték annyira, mint Connie, azok nem törődtek az ilyesfajta apróságokkal.

De Connie tudja – szaladt át a gondolat a lány elméjén. Ő mindent tud.

A szájába tolta a kanalat, és a vacsora alatt kivételesen egyszer sem nézett a legjobb barátjára.

** N & S * *

Nicolo még mindig remegett az érintéstől. Körülötte a felderítők jókedvűen fogyasztották a vacsorájukat, de szinte semmit sem fogott fel a fel-felcsendülő dicséretekből. A bőre lángra gyúlt ott, ahol Sasha megérintette, és az arca sem volt különb. Egész testében érezte szétterjedni a forróságot, és semmivel sem tudta meggátolni azt.

A kormány félrevezetett – állapította meg megkönnyebbülten, miután valamelyest megnyugodott. Hatalmas kő gördült le a szívéről, ahogy a szeme sarkából a lányra sandított. Sasha, aki átjutott a védőpáncélján, éppen lelkesen falatozott a főztjéből, míg ő önmagával, a titkos érzéseivel vívódott. Boldognak tűnt és gondtalannak, pedig azt megelőzően, hogy asztalhoz ült, hatalmas teher nyomta a vállát; alig lehetett felvidítani.

Nyolcszázötvenhármat írtak, és éppen Hizuru visszajelzését várták a segítséget illetően – legalábbis ennyi információt azért el-elcsöppentettek egy-egy étkezés során. Nicolo a marleyi konyha mestereként megszerezte ugyan a „séf” pozíciót, szabadabban járhatott-kelhetett néhány társával ellentétben, de nem nyerte el a nagyfejesek bizalmát. Még mindig ellenségesen bántak az önkéntes katonákkal, fegyvert szegeztek rájuk, nem engedték, hogy találkozzanak Eren Jaegerrel; Nicolo maga is többnyire csak messziből láthatta a híres fiút, aki állandóan védelem alatt állt. Hogy miért óvták ennyire még a széltől is, azt nem értette. Yelena sosem bántotta volna Zeke öccsét, hiszen Zeke-et egyenesen istenítette. A megmentőjét és a vezetőjét látta az ideje vége felé járó férfiban, így nyilvánvalóan nem ártott volna neki.

Erre a gondolatra fel kellett sóhajtania.

Néha annyira ostobák! – bosszankodott, miközben megtámasztotta az állát a tenyerén. Az asztalra könyökölve gyönyörködött a falatozó felderítők – Sasha! – látványában, és amikor Jean pofátlanul rávigyorgott, igyekezett nem zavarba jönni. Legalább étkezésekkor láthatta őket! Ha máskor nem is – mert nem várhatta el tőlük, hogy a konyhán lebzseljenek, mikor háborúra készülő katonák is egyben, nemcsak a barátai –, legalább ekkor!

Ez is több a semminél – mosolyodott el halványan.

Miután mindenki végzett – Sasha is a repetájával –, komótos tempóban szedte össze a tányérokat. Sasha maradt utoljára, Jean és Connie egy kicsivel távolabb vitatkoztak valamin, szemük sarkából utánuk leskelődve. Amint a vacsora véget ért, mindannyian komorrá és feszültté váltak. Az étkezésre félresöpört probléma visszatért, hogy ismételten súlyként nehezedjen a vállukra.

– Minden rendben? – Nicolo nem bírta megállni, mégiscsak rákérdezett. A lehető legnevetségesebb kérdést tette fel mindközül, de Sasha, aki addig nem mozdult a tányérja mellé, hanem csak meredten bámulta azt, bezzeg egyből felkapta a fejét a hangjára. Nem nevette ki az ostobasága miatt, nem gúnyolódott, nem tett semmit. Tágra nyílt szemét könnyek futották el, az alsó ajka pedig árulkodóan remegett, ahogy esetlen próbát tett rá, hogy választ adjon Nicolónak.

– R-rendben? H-hát persze! – dadogta. – Minden a legnagyobb rendben… Minden! – Aztán elfordult Nicolótól, hogy a fiú ne lássa, mennyire megviselték őt az aznap történtek, Nicolo azonban az álla alá nyúlva kényszerítette, hogy egymás szemébe bámuljanak.

Sasha aznap a „testét edzette”, ahogyan Yelena fogalmazott, és a barátai hasonlóan cselekedtek. Mindannyian a síneknél dolgoztak, még Eren Jaeger is, akit Nicolo csak messziből csodálhatott.

Eren Jaeger.

A bitorló, ahogy odahaza néhányan emlegették. A bitorló Eren Jaeger.

Márpedig valami a bitorló Eren Jaegerrel történhetett, ugyanis Nicolo az ő nevét hallotta ki Jean és Connie beszélgetéséből (meg összezördüléséből). Az a szörnyűséges valami, ami történt, persze csodás is lehetett egyben, mert szemmel láthatóan valamennyiüket mélyen megérintette. Nicolónak ötlete sem volt, hogy mi lehet az.

– Hé, Nicolo – törte meg aztán a csendet a lány. – Szerinted tényleg idióta lennék az óriáserő birtoklásához? – A kérdés azelőtt szaladhatott ki a száján, mielőtt végiggondolhatta volna a feltevésével járó következményeket. Azonnal az ajkába harapott, és sűrű fejrázásba kezdett. – Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit! – suttogta halálra váltan. – Ezt… nem kellett volna… Én nem…

Nicolo úgy érezte magát, mintha kirúgták volna a lába alól az addig biztonságot nyújtó, szilárd talajt.

Óriáserő?

Elkerekedett a szeme, a rémület pillanatok alatt úrrá lett rajta.

ÓRIÁSERŐ?!

Paradis jelenleg több óriáserőt birtokolt a kelleténél. Eren Jaeger kezében volt a Támadó valamint az Alapító Óriás is, Armin Arlert felfalta a Kolosszális Óriás előző hordozóját – Bertolt Hoover?, tippelte Nicolo –, ami meg a Nőstény Óriást illette… A Nőstény Óriás a maga alkotta kristályába zárva aludta az igazak álmát a föld alatt, mit sem sejtve – vagy nagyon is sejtve – a felszínen történő borzalmakról. Néhanapján Armin eltűnt, és amikor mindenki kérdezősködni kezdett, s még Nicolót is arról faggatták, hogy nem látta-e valahol, Eren Jaeger azzal a válasszal nyugtatta meg őket, hogy „odalent van”. Odalent, tehát Annie Leonhartnál. A kristályának mondta a magáét, mintha megbolondult volna.

Annie-nak vészesen fogyott a hátralevő ideje – bár nem tudták, a kristállyal ez miként lesz kivitelezve –, Erennek öt, Arminnak tíz éve maradt hátra. Zeke Jaegernek – a Bestia Óriásnak – mindenkinél kevesebb.

Nicolo mellkasát összeszorította a jeges félelem.

ÓRIÁSERŐ?!

– S-Sasha… – lehelte a lány nevét, mire az szomorúan elmosolyodott.

– Először Mikasa akarta elvállalni, de ő félig ázsiai, félig Ackerman. Nem engedhetjük meg, hogy a pénzéhes Hizuru rátegye a kezét a Támadó meg az Alapító Óriásra! Nem adhatunk nekik ekkora aduászt! Ha meg ezt nem nézzük… Részben Ackerman, ez is igaz, de nem tudhatjuk, hogy képes-e egyáltalán óriássá változni. Mi van, ha nem? Mi van, ha úgy falja fel Erent, hogy… – Olyan erősen vájta a fogát az alsó ajkába, hogy kiserkent a vére. Nicolo szoborrá dermedve, letaglózva hallgatta tovább a monológját, mert mit is tehetett? Mit ért az ő szava Paradis szigetén, a nagyfejesek szemében? Jelentett-e bármit is egy marleyi? Azon kívül persze, hogy őket tették meg gyűlöletük tárgyául.

Tehát Erenről van szó – vonta le a következtetéseket. Nem Zeke-ről vagy Annie-ról, hanem Eren Jaegerről. A bitorlóról… A legfontosabb hordozóról.

– Ezért Jean jelentkezett – mesélte eközben Sasha. – Érted, pont Jean, akiből… akár parancsnok is lehet! Vagy egy nagyon magas rangú katona, mint mondjuk Levi hadnagy! Érted, ugye? Ezért Connie azt mondta, hogy majd ő… Pont Connie! – vinnyogta a legjobb barátja nevét, mire Nicolónak a mellkasa után most a torka szorult el. Az nem lehet, hogy… az óriáserő új birtokosa… – Úgy megijedtem… Azt mondtam, nem adhatjuk egy idiótának sem… és akkor rájöttem, hogy rajtam kívül senki sem maradt. Én vagy az egyetlen megbízható személy, aki még harci tapasztalattal is rendelkezik. Kinek adjuk? Flochnak? – fintorgott. – Ugyan már! Rajta kívül meg kinek? Hanjinak? A Felderítő Egységnek szüksége van rá, különben sem… Ő nem jó választás. Nem maradt senki, csak én, nem igaz?

– Sasha…

A legnagyobb félelme igazolódott be.

Az óriáserő új birtokosának Sashát szánták. Az édes, csinos, imádni való Sashát.

– De ekkor… – Sasha hangja többször is elcsuklott, ahogy megpróbálta befejezni a történetét. – Ekkor Connie azt mondta… hogy én is pont olyan idióta vagyok, mint ő, így én sem… érted… így én sem örökölhetem át.

Te sem? Istenem, hát mégis létezel?

Nicolo végül nem sírt.

– Át akarod örökölni? – Nem sírt, viszont azzal meglepte saját magát, hogy mennyire szelíden csengett a hangja, mikor megtörte a hirtelen beálló csendet. Mintha nem marcangolta volna belülről a rettegés, mintha nem bénította volna meg annyira, hogy mozdulni se tudjon!

– Nem! – kiáltotta a lány. – Dehogyis! Én… Hogy akarnék ilyet? Én… élni akarok! – tört ki belőle. – Nem akarom, hogy csak tizenhárom évem maradjon! De azt sem akarom, hogy a barátaim… Nem akarom őket sem elveszíteni!

– Ez az átok dolog eléggé el van cseszve – bólintott Nicolo, mire Sasha prüszkölve nevetett fel. Jean és Connie, akik addig távolról hallgatóztak, összenéztek és döntöttek; nem várták meg Sashát. Nicolo még látta, hogy Connie pillantása elidőzött a lány karcsú alakján – hogy hezitált, mert nem volt benne biztos, hogy az a legjobb, hogy otthagyja, vagy inkább az, hogy maradjon. Végül, mint aki a kegyetlen valóságra ocsúdott fel a kis szerény álomvilágából, megszaporázta a léptét, hogy utolérje Jeant. Úgy iszkolt a barátja után, mintha óriások kergették volna el Nicolo és Sasha közeléből, akik így most életükben először igazán kettesben maradtak. A lányt még mindig nevetés rázta, a halk, végén kuncogásnak beillő hangot egyedül Nicolo hallhatta. Rajta kívül az égegyadta világon senki sem lehetett tanúja. Ördögök tényleg nem léteztek – a mocskos vérű, eldiai lány az angyalok leggyönyörűbb, legelevenebb megtestesüléseként állt előtte.

– Pont úgy beszéltél most, mint egy eldiai.

– Azt hiszed, egy marleyi nem ismer ízletes káromkodást?

A lány vállat vont.

– Sosem hallottam tőled, a kezdeti mocskolódást leszámítva, természetesen. Akkor mindannyian kaptunk egy szép adagot.

– Hát… – Nicolo megvakarta a tarkóját. Elvörösödött. – Mert nem volt miért mondanom… – motyogta. – Mert… kire mondanám?

– Ránk – nézett rá Sasha értetlenül. – Én is eldiai vagyok.

– Sosem mondanám rád! – háborodott fel a fiú azonnal. – Soha!

Sasha a szájára szorította a kezét, hogy elnyomja a kuncogását. A halk kis hang így is átszűrődött, Nicolo pedig megbabonázva itta magába az emlékét. A következő pillanatban szabályosan sokkot kapott, mert Sasha a karjára fonta hosszú, csinos ujjait, a testével meg hozzápréselődött. Kicsit ő maga sem hihette el, amit tett – nemhogy akkor Nicolo! –, mert csodálkozó sóhaj tört fel belőle, amint még közelebb lépett a fiúhoz.

Ahogy a lányt az ösztön vezérelte, úgy cselekedett Nicolo is: a keze letévedt Sasha csípőjére, óvatosan megszorította azt, és néhány másodperc elteltével már ölelte is. Összesimultak, ölelkeztek. Egymás bőrén érezték a másik szívverését, a rendületlen, megdöbbentő dübörgést, az eggyé keveredő illatukat, a fájdalmas öröm ízét.

Az ölelés felkavaró volt, mégis valahogy nyugtató; elűzte vele Sasha kétségbeesését. A lány lassan felengedett; válla megroggyant, ahogy távozott belőle a feszültség, a könnye elapadt. Nicolo ölelte, ő pedig Nicolót ölelte. Nem számított, hogy marleyi, Sasha meg eldiai, nem törődtek vele, hogy Nicolóra a fejesek a foglyukként tekintettek, akinek egy kicsivel több szabadságot adtak. Semmi ilyesmivel nem foglalkoztak, csak a pillanatnak éltek.

És ez így jó – gondolta Nicolo. Nagyon is jó.

** N & S **

– Szerinted mi lesz így? – Sasha lefekvéshez készülődött, mikor hirtelen meggondolta magát, és mégiscsak feltette az egész este nyomasztó kérdését. Mi lesz így? Mi lesz így Erennel és az óriáserővel?

Nem vitte rá a lélek, hogy elbúcsúzzon Connie-tól; a vallomást követően annyira nem bírt magával, hogy valahogy muszáj volt elterelnie a gondolatait.

Vallomás? Ugyan, ne ámítsd magad! – korholta le magát. Csak… megöleltük egymást. Semmi több. Egy eldiai és egy marleyi ölelkezett… Ha láttak volna bennünket a tanácstagok… biztos kiutáltak volna!

Mivel vacsora alatt végig azon kattogott a feje, ami a síneknél történt, ráadásul körbenézve elégedetten állapította meg, hogy nincs vele egyedül, arra jutott, hogy előbb vagy utóbb úgyis meg kell tárgyalniuk. Mi sem egyszerűbb, ha erre először Connie-val kerít sort? Holnap majd Jeant is bevonják a beszélgetésbe, együtt kitalálnak valamit, aztán beavatják Armint, végül meg Erent és Mikasát. Mi sem egyszerűbb inkább erről beszélni, mint arról, amiről réges-rég kellett volna?

Connie tudja – emlékeztette magát. Tudja azt, amit nem mondunk ki.

– Nem tudom – felelte Connie. – Eren mostanság olyan furcsán viselkedik.

– Mikasa szerint azért, mert Eren törődik velünk.

– Persze, hogy törődik velünk, idióta! – forgatta a szemét. – Egyértelmű, hogy törődik velünk!

– Igen… – Sasha elbizonytalanodott. Az ajkába harapott, ahogy felidézte Eren arckifejezését. Volt valami a fiú tekintetében, ami eltért a megszokottól. Tud esetleg valamit, amit mi nem? Sasha mindig eltűnődött ezen. – Connie, én…

– Nicolo nagyon rendes srác – vágott a szavába hirtelen a fiú. – Nagyon rendes és tehetséges srác. Remekül főz, minden nap meglep minket valami újjal. Álmomban sem gondoltam volna, hogy léteznek ilyen ételek.

– Ilyen mennyei ételek – suttogta erre Sasha. – Ha eljutunk az óceán túloldalára, még több mennyei ételt ismerhetünk meg, ahogy azt már említettem. Annyi… csodás dolgot fedezhetünk fel! A világ… A világ annyira gyönyörű, Connie.

Connie rápillantott; az arca megfejthetetlen kifejezést öltött. Csillogott a szeme, élénkebben, mint máskor, amit Sasha sehová sem tudott tennie, és a kezéből kicsúszott a felrázni készült párna. Tompa puffanás hallatszott, ahogy az ágyra esett, Sasha pedig levegőért kapkodott: mert Connie két lépéssel átszelte a köztük levő távolságot, és megragadta a karját, úgy kényszerítette, hogy mélyen egymás szemébe nézzenek.

– Valóban gyönyörű – suttogott vissza rekedten, mire Sasha érezte, hogy elvörösödött. Kihúzta a kezét a fiú gyöngéd szorításából, majd elfordította a fejét, hogy ne kelljen állnia a tekintetét. Ennyi volt, a pillanat odalett.

– Mindegy – mondta. – Gyönyörű vagy sem, a döntést Erennek kell meghoznia. Hogy mi lesz vele meg az óriásával… Rajta áll. Nicolo meg… Nicolo… – Nevetni kezdett, idétlenül viháncolt. Nem is lehetett ráismerni, s ő maga sem értette, mi ütött belé. – Lehet, hogy… – De végül mégiscsak elharapta.

Minek mondja ki?

Connie úgyis tudta. Elég volt az arcára nézni.

Lehet, hogy tetszik Nicolo? – kérdezett a fiú a tekintetével. Ezt akarod mondani?

Sasha nyelt.

Mindegy – gondolta. Nem fontos. Épp egy háború kellős közepében vagyunk… úgysincs idő ilyesmire. Különben is… ő marleyi, én meg eldiai, az élet pedig igazságtalan. És én… annyira idióta vagyok a szerelemhez.

– Aludjunk inkább! – javasolta, Connie pedig aprót bólintott. Nem mondták ki a nagy titkot, egyikük sem vallott semmit. Hallgattak, mert…

Mi sem egyszerűbb ennél, nem igaz?

Készült: 2018. 07. 17/18. (?) – 08. 18.