2018. szeptember 22., szombat

Attack on Ghoul – 1. felvonás [crossover; novella (?)]


Attack on Ghoul

Megjegyzés: Avagy a Shingeki no Kyojin – Tokyo Ghoul crossover fanfiction, aminek sosem kellett volna megszületnie, de mégis megszületett. Sajnálom, nem sajnálom. Szösszenetnek indul(t), aztán meglátjuk, mi lesz belőle. A Shingeki no Kyojin karakterei a Tokyo Ghoul univerzumban. Vigyázz, kész, Eren természetesen Kaneki szerepében tetszeleg – és sosem gondolkodik, mielőtt cselekedik.
Korhatár: +18 (!)


1. felvonás

– Újabb jelek utalnak rá, hogy a mértéktelen evő visszatért Shiganshinába. A saját biztonságuk érdekében arra kérjük önöket, hogy zárkózzanak be, és kerüljék, hogy a kései órákban egyedül barangoljanak a körzetben! A Felderítő Egység ezekben a percekben is nagy erőkkel dolgozik rajta, hogy elkapja a vérszomjas szörnyeteget.

Napi híreink
Hat megcsonkított emberi tetemet találtak a Mária faltól nem messze, Shiganshina körzetében. Feltehetőleg ghoul támadás történt. Kérjük a körzet lakóit, legyenek óvatosak.

Figyelem!
A MÉRTÉKTELEN EVŐ ÚJRA SHIGANSHINÁBAN PUSZTÍT!
LÉGY RÉSEN!

Eren félredobta az újságot, majd rögtön utána kinyomta a tévét is. A csapból is a támadások folytak, unta már, hogy a riporterek meg az újságírók mindig ugyanazt szajkózzák: óvakodjanak este a sötét, kihalt utcáktól, kerüljék a furcsa alakokat, ne csámborogjanak éjnek évadján teljesen egyedül a sikátorokban… Ügyeljenek, nehogy a ghoulok áldozataként végezzék. Amióta a ghoulok ellépték Shiganshinát és megszaporodtak a rejtélyes sorozatgyilkosságok, a hírek megteltek velük. Nem lehetett úgy leülni a tévé elé, hogy az ember fia ne értesült volna egy ghoul támadásról, vagy nem tudott úgy újságot olvasni, hogy akaratlanul is nem futott volna bele egy olyan cikkbe, ami éppen a ghoulok vadászatáról szólt.

– Mintha csak ők léteznének a világon – morogta maga elé. – Még hogy mértéktelen evő!

A ghoulok köztudottan egyedül emberhússal táplálkoztak – nemcsak azért nem szoktak rá az emberi ételekre, mert az emberhúst ízletesebbnek tartották, hanem mert a gyomruk egyszerűen képtelen volt befogadni mást az embereken kívül. Ha más táplálékot vettek magukhoz, egyszerűen felöklendezték. Akadtak ugyan olyan ghoulok, akik megpróbáltak „jó útra” térni, és nagy lelkesen visszautasították, hogy az emberekből egyenek, azok azonban idővel olyannyira legyengültek, hogy jóformán elsorvadtak.

De hiába kényszerültek arra, hogy embereket egyenek, nem kellett mészárlást végrehajtaniuk ahhoz, hogy jól lakjanak. Akik ilyesmire vetemedtek, azokat „mértéktelen evők” vagy „nagy evők” néven emlegette a média. Ők pusztán az ölés öröméért gyilkoltak, ráadásul annyiszor, ahányszor csak tudtak. Annyi embert, amennyi az idejükbe belefért. Kínosan ügyeltek rá, hogy ne lehessen őket megfékezni. A ghoul világ legveszélyesebb teremtményei voltak, és a sajtó azt pletykálta, maguk a ghoulok is vadásztak az olyanokra, akik nem bírtak magukkal. Sokan megpróbáltak beolvadni az emberek közé, úgy tenni, mintha ők is egy lennének közülük, a mértéktelen evők pedig pont ezt a beilleszkedést veszélyeztették.

Eren nem sokat tudott a ghoul társadalomról, és azon kívül, hogy egytől-egyig gyűlölte őket, nem is akart többet megtudni. Ha tehette volna, a saját kezével irtotta volna ki azokat a szörnyetegeket.

De nem tehette. Az anyja megtiltotta, hogy csatlakozzon a Felderítő Egységhez, és miután az apja magukra hagyta őket, nem akart az asszonynak újabb csalódást okozni. Így is eleget gyengélkedett, az utóbbi hetekben jóformán állandóan az ágyat nyomta. Ahogy sűrűsödtek a támadások, úgy gyűlt több könny a szemébe, és Eren semmit sem tehetett azon kívül, hogy mindent elvégzett helyette; éjt nappallá téve dolgozott, amellett pedig személyes ápolójává avanzsált.

Nincs időm azokkal a rohadékokkal foglalkozni – húzta el a száját –, bármennyire is szeretném.

Hirtelen megcsörrent a telefonja. A kijelzőn a legjobb barátjának, Arminnak a neve villogott, nyomban a zöld gombra nyomott, fogadta a fiú hívását. A füléhez emelte a készüléket, és miközben belesett az anyjához, aki mélyen aludt a szobájában, lehalkította a hangját.

– Halló? – szólt bele. A vonal másik végéről feltűnő csendet kapott válaszul. – Halló? – ismételte meg. Megint nem érkezett válasz, csak mély hallgatás, amit aztán… halk, erőtlen nyöszörgés szakított félbe. Eren érezte, hogy a tarkóján felborzolódott a szőre. Armin, kattogott a fejében a barátja neve, valami történt Arminnal. Lenyelte a gombócot a torkából. Olyan erősen szorította a füléhez a telefont, hogy az lángolni kezdett, de nem érdekelte. – Armin, ott vagy? – kiáltotta. – Mi történt? Jól vagy?

– Eren…

Vitathatatlanul Armin hangja volt. Rekedten csengett, fájdalmas nyögések kísérték. Valami történt, valami nagyon rossz történt, és Armin az utolsó mentsvárába kapaszkodva tárcsázta Eren számát.

Eren nem teketóriázott többet.

– Azonnal indulok!

– N-ne… Ne gyere… ide… Eren…

Eren nem hallgatott rá. Gyors üzenetet firkantott az anyjának, amit az éjjeliszekrényére csúsztatott.

Átugrom Arminhoz. Majd hívlak.
Eren

Az asszony olyan mélyen aludt, hogy erre sem riadt fel.

Eren sebtében magára kapta a kabátját, felrángatta a csizmáját, majd habozott egy sort: végül a nyaka köré tekerte a sálját is.

Odakint csípős, őszi szél fújt, a csontjáig hatolt; még a kabátjában is úgy didergett, hogy össze kellett dörzsölnie a kezét. A hideg persze egy cseppet sem számított, ahogy az sem, hogy az égbolt feketébe hajlott, a csillagok pedig kísérteties módon eltűntek róla. Valami nem stimmelt Arminnal, így addig nem nyugodhatott, míg a saját szemével meg nem győződött a fiú jóllétéről.

Szerencsére nem laktak egymástól annyira messze. Az utcák sötétbe borultak, mintha valaki lekapcsolta volna a világítást; a lámpák egymás után aludtak ki, és Eren sosem érzett még ekkora nyugtalanságot.

Talán hívnom kellene a rendőrséget…

De nem várhatott tovább, nem várhatott, míg a rendőrség méltóztatik megjelenni. Nem tudta, mi történt a barátjával, cselekednie kellett. Az Arlert család pontosan négy utcányira lakott tőle, jó ideje csupán két tagot számlált: Armint és Armin nagyapját, aki egész jól tartotta magát a korához képest. Armin szülei, Mr. és Mrs. Arlert évekkel korábban tűnt el; amennyire azt a külvilágnak tudni engedték, a ghoulok után nyomozgattak, ez okozta a vesztüket. Senki sem mondta ki nyíltan, de mindenki tisztában volt vele, hogy sosem fognak előkerülni; azon szerencsétlenek közé tartoztak, akiket a ghoulok örökre eltüntettek a világból.

Lehet, hogy… Erennek egyre szörnyűbb gondolatai támadtak, miközben Arminék háza felé vette az irányt. Befordult a negyedik utcába, és a szíve kihagyott egy ütemet. Armin!

Az Arlert család kapuját csukva találta, a bejárati ajtón viszont messziből játszott, hogy felfeszítették. Nem is feszítették, inkább betörték. Ahhoz viszont, hogy bejusson a házba, át kellett másznia a kovácsoltvas kerítésen. Sziszegett, ahogy agyonszúrta magát – a kerítés hegyes dárdákba végződött, mintha ezzel próbálták volna elrettenteni a betörőket; nagyon ügyesen kellett manővereznie, hogy ne nyársalja fel magát teljesen valamelyik szúróson.

Armin! – kiáltotta a fiú nevét zihálva. Elbotorkált a bejárati ajtóig. – Armin!

Ahogy belépett a házba, érintetlen előszoba látványa fogadta. Nagyot nyelt, miközben beljebb merészkedett, és amikor a csizmája alatt először roppant egy méretes üvegszilánk, leverte a víz. Ijesztő, hörgő hang ütötte meg a fülét, és kellett néhány perc, amíg felfogja, hogy tőle származik: annyira kapkodva vette a levegőt, hogy az ily’ módon tört fel belőle.

A nappaliba érkezve mintha háború sújtott volna le az Arlert család házára: valaki mindent felborított, mindent összezúzott, és a kanapétól nem messze, az ablak alatt ernyedt, véres test feküdt.

Eren gyomra felkavarodott a látványtól. A szája elé kapta a kezét, kétrét görnyedve öklendezett. Armin nagyapjának megcsonkított, véres húscafattá változtatott teste volt.

– Istenem! – suttogta. A ghoul, mert csak ghoul lehetett a tettes, feltépte az öregember hasát, kifordította a belét. Eren reszketve, sípolva vette a levegőt, és nem tudta elszakítani róla a tekintetét. Ennyi maradt a kedves, idős Mr. Arlertből, Armin pedig… A legjobb barátja, Armin… sehol sem volt. A telefonja ripityára törve hevert a földön, félig becsúszott a felfordított kanapé alá, de a fiú maga… A fiú eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Épp olyan rejtélyes körülmények között tűnt el teljesen, ahogyan a szülei is.

Eren sosem rettegett még ennyire. Mielőtt felocsúdhatott volna, térdre vetette magát Mr. Arlert teste mellett, és a halott öreg torkára fonta hosszú ujjait. Mit is remélt? Maga sem tudta. A pulzusát tapintotta, ám nyilvánvalóan későn érkezett ahhoz, hogy megmenthesse az életét: Mr. Arlert meghalt. Valószínűleg még azelőtt meghalt, hogy Armin eljutott volna a telefonjáig.

– A mértéktelen evő… – Eren a hírekre gondolt, a nevetséges fülszövegekre, amik óvva intették Shiganshina lakóit az éjszakai barangolásoktól. Minek is menjenek ki az utcákra, ha már a saját házukban sem lehettek biztonságban?

Eren biztos volt benne, hogy a mértéktelen evő tette.

De hol lehet most? Hova vitte Armint?

Megmerevedett. Nyál csöppent a nyakára, bűzlő lehelet cirógatta a bőrét. A hörgés, ami felszínre tört, nem az ő torkát hagyta el, hanem valaki másét, aki mögüle nyúlt ki érte hosszú, nyálkás csápjaival. Egy emberbőrbe bújt, ördögi szörnyeteg lélegzett mögötte, a száját bíborvörösre festette Mr. Arlert vére; szemfehérje feketébe hajlott, maga a szemgolyója pedig élénkvörös vérben parázslott. Erek hálózták be a szemét, s a szeme alatti területet, egy valaha csinos, most torz arc bámult Erenre egy még torzabb mosollyal. Olyan volt, mintha az arcára fagyott volna a mosolya. Szőke hajára árnyékot vetett a sötét éjszaka, a csápok pedig, amik a testéből nyúltak ki, vibráló fénnyel izzottak, egyből Eren felé csaptak. Nagyra tátotta a száját, s mielőtt Eren feleszmélhetett volna, már a nyakára tapadt, foga feltépte a fiú bőrét, belemélyedt a húsába.

Eren felsikoltott a fájdalomtól.

Remegve állt, a félelemtől és a kíntól bénultan, a nő pedig, mert ez a ghoul egy nő volt, úgy szívta a vérét, tépte a húsát, hogy Eren csak sikoltott és sikoltott, hangosan és vérfagyasztóan. A ghoul akkor hagyta csak abba, hogy szünetet tartson, mikor Eren térde megbicsaklott. Szédülni kezdett a vérveszteségtől, forgott vele a világ, és a könnyek csípték-zavarták a látását. Előrebukott, a ghoul meg elkapta. A száját nyalta, le róla a vért, és még torzabban mosolygott, mint valaha.

– Hogy te milyen finom vagy! – suttogta. – Egyszerűen elképesztő!

Eren megkapaszkodott a nőben, a testében alig maradt erő, pusztán a fellobbanó harag éltette.

– Hol… van? – sziszegte. – H-hol van Armin?

– A barátod? – A ghoul felkacagott. – Ugyan, kedvesem, miért érdekelne a barátod… ha itt vagy nekem te is? Annyira finom vagy! Annyira finom! Kérlek, engedd meg… hogy még jobban felizgassam magam! Kérlek, engedd meg… hogy teljesen felfaljalak! – Meg sem várta Eren válaszát, újból rávetette magát. A csápok Eren teste köré fonódtak, felnyársalták a fiút, újabb sikolyt váltva ki belőle.

Armin… A fiú neve vadul lüktetett a fejében. Mr. Arlertre gondolt, aki a kínok kínját állhatta ki, mielőtt a szörnyeteg végzett vele, aztán ismét Arminra, akinek nyoma sem volt, és aki… talán még élt? Eren nem tudta elképzelni, hogyan juthatott ki. Talán Mr. Arlert megpróbálta elterelni a ghoul figyelmét, amíg az unokája megszökik, és ez okozta a vesztét? De ha mégsem ez történt, ha Armin esetleg meghalt… Hol a teste? Mi történt vele?

Eren a fájdalomtól lélegezni sem tudott, nemhogy tovább gondolkodni.

– Ne aggódj – hallotta a ghoul hangját. – Vigyázni fogok rád. Nagyon lassan fogom kiszedni az összes szervedet… és nagyon lassan fogom lefejteni a bőrt a húsodról, majd a húsodat a csontodról. Jó lesz így?

Eren sugárban vért kezdett hányni, és abban a pillanatban, ahogy ez megtörtént, a térde felmondta a szolgálatot. A ghoul kieresztette a karjából, így ernyedt teste Mr. Arlert hullája mellé zuhant; a férfi sápadt, üveges tekintete vádlón szegeződött rá. Miért nem mentetted meg az unokámat ettől a szörnyetegtől? Mintha ezt kérdezte volna. Eren is ezt kérdezte magától.

Amikor elvesztette az eszét a dühtől, sosem tudott jó döntést hozni. Sosem kellett volna ostoba módon Arminhoz rohannia. A hívás… Az a hívás egyértelműen arra utalt, hogy valami baj van. Hogy a ghoulok… Gondolhatta volna, hogy megint azok a szörnyszülöttek! Gondolhatta volna, hogy egy nap nem elégednek meg az utcáról szedett áldozatokkal.

Mindig is voltak és mindig is lesznek olyan ügyek, amiket eltusolnak. Amik nem az utcán történtek, hanem családi házakban.

Mr. és Mrs. Arlert… Armin nagyapja… Armin… és most ő, Eren is… csupán egy eltussolt ügy lesz a sajtó szemében.

Miért? – gondolta. Miért pont mi?

A ghoulnak a torkára forrt a nevetése.

– Ó, jaj! – kiáltott fel elkeseredetten. – Máris meghaltál? De én még… akartam veled egy kicsit szórakozni! Miért kellett… ilyen hamar meghalnod? Miért nem tisztelsz meg annyival, hogy legalább még egy tovább bírod a kínzásodat? Hol marad a móka? Hol marad az élvezet? Úgy felizgattam magam, te pedig… tönkreteszed a csodálatos remekművemet? – Eren testére lépett a tűsarkújával, a garatjába fúrta a sarkát, a szájából vér fröcsögött le. – Te… szégyentelen kis félvér korcs – sziszegte megvetően. – Ha már semmi sem marad belőled, csak por és hamu… Gondom lesz a szajha anyádra is.

Eren szemhéja megrebbent.

Anya? Anyát miért? Honnan tudja…

A csáp átlyukasztotta a gyomrát.

A világ hirtelen vörösbe borult, vörösbe, azaz sűrű, sötétvörös vérbe, pokoli kínba, vérfagyasztó sikolyok sorozatába. Erennek fennakadt a szeme, és a testében ragadt az utolsó levegő; hörgött, rángott a teste a hatalmas vértócsában, a ghoul meg újra, aztán újra lecsapott, eszelősen mosolygott, öröm és kéj keveréke szikrázott a tekintetéből.

– Nem teheted ezt velem! – sikoltozta boldogan. – Gyerünk, élj még, te korcs, élj, lélegezz! Gyerünk, bírd még egy kicsit… Legalább addig, míg letépem a karodat… – A következő pillanatban letépte Eren bal karját. – Hupsz! – kacagott fel. – Ne haragudj! Elkapkodtam! – A csápok Eren lába köré fonódtak, majd reccsenés hallatszott, a csontok elváltak egymástól, s Eren már sikoltani sem tudott. – Oh! Finom! Oh! De nem tudom úgy élvezni… Hol marad az igazi élvezet?

– Majd én megmutatom neked.

A hang az ablak felől érkezett. Eren résnyire nyitotta a szemét, homályosan látott csupán. Egy alak guggolt az ablakpárkányon, a szeme vörösen lángolt, az arcát erek torzították. Sötét haja volt, finom, ázsiai vonásai. Egy lány volt az, aki nem is hezitált többet: akár egy macska, úgy szökkent le az ablakpárkányról, tenyerével puhán érintette meg a koszossá vált padlót. Egy fiú – vagyis inkább férfi – követte, undorodva húzta el a száját, ahogy a kezét vastagon belepte a por.

Cöh. Ez nekik takarítás?

– Úgy tűnik – hangzott a komoly válasz a lány szájából. Nem nézett hátra.

– Mi folyik itt? – A férfi végigjáratta a tekintetét az összezúzott lakáson, majd végül megállapodott Eren véres, megcsonkított alakján. – Oh. – Mindössze ennyivel reagált rá. A mértéktelen evőre szegezte aztán a pillantását, az arcát erek kezdték körbehálózni, s mintha a testéből akár a főnix szárnyai, lángolt fel valami… megmagyarázhatatlan gyönyörűség. Eren nem tudta, pontosan mik azok, tényleg szárnyak, vagy csak a mértéktelen evő csápjaihoz hasonló szörnyűségek, de… gyönyörűek voltak a maguk módján. Abban a pillanatban csak abba a gondolatba tudott kapaszkodni, hogy vajon miért tartják a ghoulokat szörnyetegeknek. Hogy nevezhették annak őket, az összeset annak, kivétel nélkül… ha léteztek olyan lények is, olyan csodás lények, mint ez a férfi?

Nyöszörögni próbált, nyújtózni azzal a karjával, amelyik még megmaradt, mire az ismeretlen lány felé fordult.

Levi – mondta. – A fiú még él.

– Ismered?

A lány elgondolkodó arcot vágott.

– Igen – mondta végül. – A neve Eren. Azt hiszem, Jaeger.

Jaeger? – kérdezett vissza a Levinak nevezett férfi élesen. – Egészen biztos vagy benne?

– Ha az lettem volna, nem úgy mondom, hogy „azt hiszem”.

Levi összeszűkítette a szemét.

– Sajnálatos! – mormogta lassan. – Mert ez azt jelenti… hogy neked itt és most véget ér a pályafutásod, mértéktelen evő.

– A pályafutásom? – A ghoul izgatottan kacarászott. – Kevés vagy te ahhoz, hogy… – A hang halkulni kezdett. A csáp megmozdult Eren testében, feljebb csúszott, hogy elérje a szívét, és onnantól kezdve már semmire sem volt képes. Semmit sem érzett.

Valami történt, mert az egyetlen dolog, amit tulajdonképpen érzékelt, az az volt, hogy egyre inkább fáradt. Kábult. A sötétség lassan közeledett felé, körülvonta a testét, elmosta a fájdalmát. A szíve nem dobogott annyira szaporán, földöntúli nyugalom lett rajta úrrá.

Oh – gondolta, miközben tompa fénnyel a szemében nézte, és nem fogta fel, hogy a mértéktelen evő meg a két másik ghoul egymásnak estek. Hát ilyen érzés meghalni… Ennyire lassú, ennyire szép… Ennyire gyöngéd.

A külvilág elcsendesedett. A halál fölé hajolt, az arcát fémmaszk mögé rejtette, és vékony, sápadt ujjai gyengéden simítottak végig Eren bőrén. Óvatosan körbejárták az arcélét, letörölték az ajkáról a vér és a nyál keverékét, kitapintották a pulzusát a nyakán. A halál csinos volt, borostyánhajú, szelíd.

– Levi hadnagy. – A hangja halkan csilingelt. – Túlélte.

Csodálatos. – Valaki ingerülten morgott.
– Akkor most már nyugodtan szarhatunk egyet.


Készült: 2018. 09. 15. – 09. 22.
Megjegyzés: Nem a Tokyo Ghoult szeretném újraírni Eren szemszögéből, hanem egy kicsit máshogy nyúlni a történethez, és teljesen összemosni a két világot. ;) Aki esetleg nem jött volna rá, Rize szerepét a Mosolygós Óriás kapta, aki felfalta Carlát, Levi meg Mikasa… hm, a Kirishima-testvérek, ha már úgyis rokonok valamilyen szegről-végről. :D

Lehet, hogy megmarad szösszenetnek (és maximum szösszenetcsokrot csinálok belőle, mint a Szabadság szárnyaiból), de lehet, hogy regénnyé növi ki magát. Kicsit hezitálok, meg még amiatt is, hogy vigyek-e bele valamilyen szerelmi szálat (és ha igen, akkor kikkel kapcsolatban). Akit esetleg érdekelne egy esetleges folytatás és valamilyen páros, az ne fojtsa magába! :D Szívesen fogadok véleményeket itt is, illetve privátban is: dettanetta[kukac]gmail.com

Jaj, és igen, csináltam néhány ghoul képet! :D








4 megjegyzés:

  1. Hát fu. Erre nem tudok mit mondani. Nekem k*rvára tetszett. Mindkettő anime a kedvenceim közé tartozik és nagyon tetszett, hogy összemostad a kettőt. Remélem fogod majd folytatni egyszer.
    Bocsi, hogy kicsit érthetetlenül fogalmaztam de szerintem a lényeg kivehető belőle.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett! ^^ Nyugi, értettem a lényeget. Igazából írás alatt áll a folytatás, és pont úgy terveztem, hogy még valamikor áprilisban befejezem, csak újra neki kéne állnom a Tokyo Ghoulnak :D
      Köszönöm, hogy írtál!

      Törlés
  2. Nekem nagyon tetszett! Valami új,amiből rengeteg jó történet születhet. Én levixeren fan vagyok,ha párosokról van szó. Kifejezetten kíváncsi lennék levi hogyan cserkészné be eren-t.kiváncsian várom a folytatást. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ennek nagyon örülök! ^^ Igen, megjegyeztem, hogy Levi x Eren a kedvenced, én is kedvelem őket együtt. ^^ Még meglátom, mi lesz a sorsa, az is lehet, hogy kivételesen párosítás nélkül marad... :) Vagy gondolkodom alternatív fejezeteken is, mert magát az alapötletet kedvelem, és akkor így szösszenetcsokor lesz belőle - a Szabadság Szárnyaihoz hasonló.
      Köszönöm, hogy írtál!

      Törlés