Megválaszolatlan
kérdések
Soulmate AU, canon era
Párosítás: Kenny/Uri
Korhatár: 16
Tartalom: Kenny lélektársa egész életében kérdezősködött,
majdnem mindig ugyanazt. A kérdések idővel változtak, Kenny válasza azonban
aligha: ő egyikre sem válaszolt. Aztán jött Uri,
és Kenny is változott.
Megjegyzés:
1.)
A
világon majdnem mindenki rendelkezik valakivel, akit jóformán neki teremtettek,
a számára tökéletes társsal, az úgynevezett lélektárssal.
A lélektársak a bőrükön képesek
kommunikálni egymással, a betűk megjelennek a társuk alkarján. Ez a történet –
egészen pontosan egy szösszenetcsokor – alapja.
2.) Manga
spoilert tartalmaz a 69. fejezetre
nézve!
Helló, ott vagy?
Kenny
összeszorított foggal dörzsölte meg az alkarját, ahol a felsejlő tinta által
hagyott fekete betűk szüntelenül csiklandozták a bőrét. Mindig ugyanazt a
kérdést kapta – „Helló, ott vagy?” –,
és ő minden alkalommal ösztönösen véresre kaparta a karját, hogy megszűnjön a
viszketés. A legkevésbé sem izgatta magát, hogy válaszoljon-e vagy sem, nem
gyötrődött, izgult át napokat, hogy mit tegyen, mit kellene írnia, vajon mit
szólna a másik, mint Kuchel, az ostoba húga, egyszerűen tudta, hogy nem fog
semmit sem írni és kész. Miért kellene nyűgöt varrni a nyakába? Miért várják el
tőle, hogy belebonyolódjon egy jelentéktelen, felelősséggel járó kapcsolatba
ahelyett, hogy az életet élvezné? Kuchel a saját feje után ment, és az egész
életét elcseszte vele.
Helló, ott vagy?
Nem
válaszolt, nem vett róla tudomást. A világon majdnem mindenki rendelkezett
valakivel, akit jóformán neki teremtettek: a számára tökéletes társsal, egy lélektárssal. A lélektársi kapcsolat az
emberiség egyik legrejtélyesebb köteléke volt, pontosan senki sem tudta
megmondani, mi alapján alakult, mi vonzotta egymáshoz az embereket, hogyan
lehettek képesek olyasmire, hogy kommunikáljanak egymás bőrén. A lélektárs
ugyanis, ha a saját testére írt egy üzenetet, akárcsak egyetlen betűt is, az
megjelent a másik bőrén, bármilyen távol is legyenek egymástól. Ha nem érkezett
válasz, akkor előbb-utóbb az esetek többségében bebizonyosodott, hogy azért,
mert az üzenet nem volt kihez eljusson – az illető ugyanis nem rendelkezett
lélektárssal. Ez nem feltétlenül volt sajnálatos dolog, akadtak, akik
megkönnyebbültek, hogy a kivételt
gazdagították, és nem valamilyen természetfeletti erő által választották meg a
társukat. Ők szabad akaratukból dönthettek, és legalább annyira boldogak
voltak, mintha a lélektársukkal házasodtak volna össze.
Kenny
nem akart boldog lenni. Nem akart szerelmes idióta lenni, aki éjt nappallá téve
azért fáradozott, hogy ételt adjon a hálátlan feleségének és a mihaszna
kölykének. Ő nem volt egy apafigura, nem tudott senkinek sem az apjává válni. Mikor
rátalált a húgára, az felkoppintott, magányos ringyóként sínylődött az
Alvilágban; hiába győzködte, hogy ne tartsa meg a kölyköt, nem sikerült
meggyőznie. Kuchel ragaszkodott a gyermekhez, sőt a nevét is tudta már. Kenny
csak azért is befogta a fülét, mikor el akarta neki mondani. Mindenáron a
tudtára akarta adni, hogy egy cseppet sem izgatja a sorsuk. (Azért egy erszényi
pénzt odadobott a nő ágyára, mert mégiscsak megszánta őt a
szerencsétlenségéért, és Kuchel, az édes drága, szép Kuchel könnyekkel a
szemében, hálától elfúló hangon rebegett köszönömöt.
Ez is ennyi volt, kötelesség letudva.)
Helló, ott vagy?
A
kérdés nem változott az évek során, Kenny sem. Fontosabb dolga is akadt,
mintsem a lélektársával törődjön. Ott volt például az az információ, amit a
nagyapjától hallott annak a halálos ágyán. Persze, hogy az emberek olyankor
fecsegték el az egész életüket átölelő titkokat. Az Ackerman és a királyi
család közös titka örökre megváltoztatta Kenny életét.
–
A falak igazi uralkodói a Reiss család tagjai – árulta el egy bennfentes
ismerőse, mikor kérdezősködni kezdett. Tudta, mit kell mondania ahhoz, hogy
további információkra tegyen szert; mohón, már-már a nyálát csorgatva
faggatózott. Csak egy névre volt szüksége, és végre megkapta, amit addig
olyannyira keresett. A továbbiakban egy-egy elejtett szóval is megelégedett. A
legendás Ackerman-erő mindezidáig egyszer sem hagyta cserben. Nem most fog
eljönni az a nap, amikor vereséget szenved.
Az
informátora ennyit mondott még: – Az igazi királyi család. Ha meglátod őket,
tudni fogod, melyikük a királyunk.
Elég lesz ránézned, hogy tudjad, kit kell támadnod, Torokmetsző Kenny.
Hihetetlenül
hangzott, a forrás azonban mégis igazat mondott. Kenny abban a percben tudta,
hogy ő az. Az az alig felnőtt,
törékeny alkatú fiú, aki mélyen az arcába húzva köpenye kámzsáját, görnyedten
ült a szekéren a testvére mellett; az elsuhanó táj helyett valami régi,
cikornyás betűkkel írott könyvet bújt.
Mikor
Kenny a semmiből előttük termett, és a következő pillanatban rájuk támadt, hogy
végezzen velük (igazából mindkét Reiss-kölyköt holtan akarta látni), aranysárga
robbanás rázta meg a földet. Olyan volt, mintha meghasadt volna az ég, a fény a
magasba tört, és egy óriás alakja bontakozott ki belőle. Csak törzse volt, az
is pusztán csontokból, se hús, se izom, se semmi, így Kenny fölé sem tudott
magasodni, meg feje és jobb karja. Mire Kenny feleszmélt, már a démoni
szörnyeteg markának szorításában vergődött, és csak az egyik kezét tudta
kiszabadítani az erőteljes fogásból.
–
Várj, Rod – hangzott el a szelíd, ám határozott utasítás a fiú szájából. – Ne
lőj. – A robbanás következtében a kámzsa hátrabukott, felsejlettek a félhosszú,
aranyló fürtök. A szeme lilán, a múlt titkainak ismerétével örvénylett, kétezer
éves tudásról árulkodott. Csinos arcú fiú volt, már ha egy fiúra lehetett volna
ilyesmit mondani. Kennynek kiszáradt a szája, ahogy megpillantotta.
Miután
egyetlen dobással áthasította Uri Reiss bal karját, a csuklója alatt egy
picivel, és miután a fiú a késsel a karjában esedezett a bocsánatáért, finoman
és előkelően, úgy, hogy Kenny szívébe életében először mintha bűntudat nyilallt
volna, az a hely a bőrén, ahol a titokzatos lélektárs üzenetei jelentek meg
napról napra, majd hétről hétre és hónapról hónapra, viszketni kezdett.
Kenny
uralkodott magán, és nem vakarta meg Uri és Rod Reiss szeme láttára. Azt mondta
inkább, hogy valahogy elterelje a figyelmét a viszkető-csípő érzésről, hogy
segíteni akar, és Uri halvány mosollyal az arcán bólintott.
(Ennyi volt.)
** K & U **
Mit tennél, ha csak tizenhárom éved
lenne hátra, és máris eltékozoltál belőle jó párat?
A
kérdés megváltozott, s vele együtt változott Kenny is. A lélektársa, akit nem
ismert, minden nap más kérdést firkantott a bőrére. Úgy tűnt, sikerült abban a
hiszemben tartani, hogy nem vár rá senki a nagyvilágban, mégsem hagyta abba a
kérdezősködést. Kenny gyanította, azért, mert ezzel próbált valahogy túlélni.
Ahogy erre gondolt, azon kapta magát, hogy kíváncsi. Vajon hol lehet? Vajon mit
csinálhat? Miféle nehézségekkel kell küzdenie? Talán egyike az alvilági
szerencsétleneknek? Vagy Kenny távolabbi rokonaihoz hasonlóan szegénységben
nyomorog egy istenháta mögötti erdőben? Mit érthez azalatt, hogy csak
tizenhárom éve maradt? Beteg volna?
Sosem kívántam a halálát – húzta el a száját. Nem
akartam, hogy közünk legyen egymáshoz… De legalább boldog lehetne. Mellettem
biztos nem lenne az… Nélkülem viszont…
Uri
Reiss is szeretett kérdezősködni, de még jobban szeretett ostobaságokról
fecsegni. A makulátlan bőrét bámulta, és amikor Rod rajtakapta, elárulta
Kennynek, hogy azért, mert nincs lélektársa, aki válaszolna neki.
Kenny szánta őt. Uri Reiss csinos volt, csinos és okos, egy igazi szörnyeteg ördögi erővel, de fiatal, életrevaló – olyasvalaki, aki megérdemelte, hogy egy kicsit boldog legyen. Hogy egy kicsit ember legyen, nem pedig szörnyeteg.
Miért az ilyen embereknek nincs
lélektársuk? – tűnődött el. Miért van pont nekem, ha neki meg nincs?
Elnézte
Uri hosszú, sápadt ujjait, a puha ujjakat, amik gyengéden cirógatták a bőrét,
keresve-kutatva a fekete szavak hiányát, és Kenny már majdnem pennát ragadott,
hogy saját maga véssen oda valamit a karjára. Hogy legalább egy kis boldogságot
adjon ennek a szegény, világot a vállán cipelő kölyöknek. Mert Uri Reiss csak
egy kölyök volt, aki túl hirtelen nőtt fel. Aki szörnyű dolgokat tett, és aki
szörnyetegnek tartotta magát anélkül is, hogy felhívták volna rá a figyelmét.
–
Te mit tennél, Kenny? – kérdezte egyik este halkan, miután bezárkóztak a
dolgozószobájába. Alkoholt hozatott a cseléddel, valami Alma nevű nővel, de egy
kortyot sem ivott; az üveget Kennynek passzolta, a férfi pedig mohón kezdte
nyeldekelni az isteni nedűt. Hiányzott már a kellemes bizsergés; annyi
tennivalója akadt, hogy egyszerűen nem maradt ideje egyetlen pohárkára sem.
Lenyelte
az italát, és Urira vigyorgott.
–
Mit tennék? – ismételte. – Miről beszélsz már megint?
Uri
lesütötte a szemét, arccsontján mintha kipirult volna a bőre – Kenny nem volt
benne biztos, hogy nemcsak a dolgozóasztalon égő gyertya fénye világította
volna meg jobban. Csinosnak látszott, csinosnak, ám egyetlen nap alatt mintha
egy hónapot öregedett volna. Fáradtnak tűnt, fáradtnak és megtörtnek, fiatalnak
és öregnek egyszerre. A régmúlt titkait őrizte a szívébe zárva, és Kenny hiába
vágyott rá, hogy kifaggassa, tudta, hogy feleslegesen járatná a száját. Uri nem
beszélt, ha nem akart.
Barátokká
váltak, furcsa barátokká, akik minden egyes estét egymás társaságában
töltöttek, hacsak Kenny nem kapott munkát, ami napokra házon kívül szólította.
A Reiss rezidencia jóformán a második otthona lett (vagyis inkább az első, mert
a régebbi helyre inkább csak aludni járt haza), Uri pedig az élete értelme.
Minden
egyes este hasonlóan telt: Uri italt kért, és míg Kenny iszogatott, addig
csendesen beszélgettek. Uri az alkarját simogatta, és a szemében szomorú
vágyakozás ülte meg a helyét, Kenny pedig őt bámulta, miközben feltette a lábát
a dolgozóasztalára, a földre söpört néhány fontosabb papírköteget.
Ha
Rod kopogtatott, általában nem nyitottak ajtót, vagy ha nagy ritkán mégis, Uri nyersen
elküldte a bátyját. Rod rendszerint hamar vigaszt talált, és nem a drágalátos,
rusnya kis felesége mellett. A cselédjük, az az Alma, vagy ki a franc – mert
Kenny örökké elfelejtette a nevét –, örömmel segített elűzni minden baját.
Amiről a csúnya Lady Reiss nem tudott, az nem fájt neki.
Uri
viszont mosolygott.
Szép
volt a mosolya, tökéletes a fogsora, vidám a nevetése. Ezeket csak Kenny tudta
kicsalni belőle, ami azt jelentette, hogy valahogy tényleg barátokká váltak.
A
kérdések ezalatt megritkultak, elvétve érkeztek.
Kenny
megkönnyebbült. Könnyebb volt úgy figyelni Urit, aki lassan feladta, hogy úgy
tegyen, mintha lenne lélektársa, hogy közben nem kellett a sajátjára gondolnia.
Arra az idiótára, aki annyi éven keresztül próbált vele elszántan kapcsolatba
lépni. Egy kicsit persze bosszantotta a gondolat, hogy hirtelen lankadt az illető
érdeklődése. Vajon miért? Rosszabbodott az állapota? Erre utalt, mikor a
tizenhárom éves üzenetet írta? Esetleg megismert valakit, aki fontosabbá vált,
minthogy kétségbeesetten próbáljon kapcsolatot létesíteni a lélektársával?
Egyik
nap, amikor váratlanul végbeszakadt az egész, valóban fontolóra vette mindkét
lehetőséget. Vajon mi történhetett? Vajon… miért kezdett el hirtelen aggódni és
törődni azzal a szerencsétlennel? Miért pont most, mikor megismerte Urit?
Miért? Mitől lett… minden ennyire más?
Uri
a kézfejére simította a hosszú ujjait, és aggodalom csillant a szemében, ahogy
odahajolt hozzá.
–
Minden rendben? – tette fel a kérdést óvatosan, suttogó hangon. Alkarján a bőr
még mindig makulátlan volt, csak egy kissé vörös, mert korábban, pillanatnyi
dühében durván megdörzsölte.
Kennyt
elfogta a harag. Miért nincs lélektársa? Uri gyönyörű volt és csodálatos,
angyalbőrbe bújt szörnyeteg. Megérdemelte, hogy legyen valaki, aki vigaszt
nyújt neki a magányos, keserű órákban, amikor az emberiség múltját siratja, s a
jövőjükért kesereg.
–
Igen – súgta vissza. – Most már minden rendben. – Változtatott a fogáson, kezébe
vette Uri apró, remegő kezét. Most ő érintette finoman, ő fogta úgy, mintha az bármelyik
percben szilánkosra törhet, és közben a szíve már-már a bordáját döfte, olyan
iramban dobogott. A fülében vér dobolt, és életében először talán el is
vörösödött. (Nagyon halványan, de valóban megtörtént.)
Az
alkoholra fogta, csak kimelegedett a sokadik pohártól, ám ez nevetséges
indoknak látszott annak tudatában, hogy ő Kenny
Ackerman volt, a Torokmetsző, aki
világéletében jól bírta a piát. Nem árhatott meg neki ennyi… főleg ilyen kevés
mennyiség. Ennél jóval többet szokott vedelni a kocsmákban.
De
Uri arca is kipirult.
Kipirult,
és átkozottul jól állt neki a pír. A szeme csillogott, az ajka nedves volt és
hívogató.
Kenny
közel húzta magához, a lélegzetével a fiú csókolnivaló száját simogatta.
Uri
teljesen zavarba jött.
–
M-mit művelsz? – nyikkant fel meglepetten, mikor Kenny tenyere váratlanul a
tarkójára simult. A szájuk puha, gyengéd csókban találkozott, ami alig volt
több ajkak kezdeti bátortalan simogatásánál, mégis… mindennél tökéletesebbnek
tűnt. Kenny nem csókolt meg olyan sok embert az életében, de akiket igen,
azoknál ez minden értelemben jobb volt.
Uri
remegett, egész testében remegett. A felnőtt Uri, aki sosem tapasztalt effélét,
egyenesen kocsonyává változott Kenny izmos és erős karjában, teljes
kitárulkozott egy újabb óvatosabb, lágy csókot követően. A szörnyeteg, aki
bárkit irányíthatott, kivéve Kennyt, engedett, s megadta magát.
Mire
Kennyben tudatosult, hogy tulajdonképpen mit is művelnek, Uri már az ölében
mozgott. Ringott a csípője, ringott és ringott, és miközben mohón viszonozta a
csókjait – a kicsit sem szelíd, hanem most már inkább szenvedélyes csókjait –,
a karját Kenny nyaka köré fonta. A vágya egyértelmű volt, keményen és
ruhátlanul pulzált Kenny combjának feszülve, és Kenny döbbent eszmélt rá, hogy
maga is mennyire mocskosul felizgult. Uri alabástrom nyakát szívogatta, az
egyik anyajegyet járta körbe a nyelvével, nedves és vörös-lila nyomokat hagyva
a fiú bőrén mindenhol. Közben mozgatta a csípőjét, türelmetlen hévvel lökött,
ölelt, szorított, csókolt, eszét vesztette a forróságtól.
–
K-Kenny! – Uri rekedt torokhangon
zihált a fülébe, lábát makacsul a csípője köré fonta. Úgy remegett, úgy
csimpaszkodott Kennybe, mintha az élete múlt volna rajta. Forró könnye Kenny
bőrét csiklandozta, éppen úgy, mint a bizsergésszerű viszketés az alkarján,
ahol a lélektársa szokott írogatni. Azért sem akart arra gondolni, miért
kezdett el viszketni ennyi idő elteltével.
A
fülénél hallotta Uri elcsukló hangját, érezte a vállának apró remegését. –
M-miért… Miért nem lehetsz a lélektársam? Miért nem lehetek én az az idióta,
aki állandóan zaklat… – Aztán elhúzódott, a szájával pedig megsimogatta Kenny
alkarját. Eláztatta, betakarta a bőrét a forró, szomorú könnyeivel.
A
pillanat elszállt, Uri nem a vágytól remegett többé. Kenny segített neki,
miután lekászálódott az öléről, megigazította rajta a köntösét; nevetséges
masnit kötött rá, ahogyan egykor a húga, Kuchel, és aztán megcirógatta Uri
arcát. A fiúnak vörös volt a szeme a sírástól, és egy picikét az orra körül is.
A száját duzzadtra csókolták, a nyakára beszerzett egy csinos foltot. Kenny
alig várta Rod másnapi reakcióját a nyilvánvaló szívásnyomra. Remélte, hogy
első sorból nézheti végig az idősebbik fivér kirohanását.
Uri
ezalatt felsóhajtott; valamelyest megnyugodott, a fejével az italosüveg felé
intett.
–
Megiszod még? – kérdezte rekedten, Kenny azonban a fejét rázta.
–
Nem.
Nem
kívánta többé az alkoholt.
–
Maradsz még? – Uri hangjából remény csendült ki.
–
Mennem kellene. – Kenny pillantása a kalapja felé rebbent. Most először igazi
zavartságot érzett, nem tudta, mit tegyen. Csak akkor fogalmazódott meg benne a
helyes válasz, mikor észrevette Uri tekintetét. A fiú beletörődően nézte őt, ujjával
ismét az alkarját birizgálta, még inkább vörösre kaparta ott a bőrét. – Mennem
kellene – mondta hát –, de úgy döntöttem, maradok egy kicsit.
Uri
arca felvirult.
Egész
éjjel beszélgettek. Vagy legalábbis addig beszélgettek, míg Uri be nem aludt
Kenny egyik kevésbé komor történetét hallgatva, mégpedig úgy, hogy a végére már
a földre kuporodott, szőke fejét pedig Kenny ölében pihentette. Kenny az
aranyló fürtök közé simította az ujjait, Uri fejbőrét masszírozta, és közben
elnézte, amint a fiú szemhéja lassan lecsukódik. Elhallgatott, mikor Uri már
halkan szuszogott, és szégyenérzet nélkül bámulta meg magának a fiú testének
minden porcikáját, ami kilátszott a szétnyíló köntösből. Sosem tudott rendes,
tartós masnit kötni.
Uri
teste gyönyörű volt és tökéletes. Kenny egyedül az alkarját gyűlölte – a
makulátlan bőrű alkart, a lélektárs nélküli alkart, ahogy magában gondolt rá.
–
Rohadék… – vicsorogta, és maga sem
értette, miért, pennáért nyúlt.
Rohadj meg, szarházi – írta rá a fiú bőrére, a következő pillanatban pedig
sok minden történt. A fekete szavak fehéren felizzottak, majd Uri bőrébe
ivódtak, és ugyanabban a másodpercben, hogy ez megtörtént, Kenny csiklandozást
érzett végigszaladni azon a karján, amelyiken a lélektársától szokta kapni az
üzenetet. A lélektársa pont ezt a
pillantotta választotta, hogy ismét írjon neki. Pont ezt… annyi hosszú nap és hét után. Pont ezt, amikor Kenny igazságot akart szolgáltatni Urinak.
(A francba.)
–
Ó, a kurva életbe! – mondta ki hangosan az első gondolatát. Félredobta a
pennát, és felrántotta az inge ujját.
Tudta,
mit fog látni, mégis felnyögött.
Rohadj meg, szarházi – köszönt vissza rá a saját üzenete. A fekete betűk
csúfosan nevettek rá.
Azt
a sok fájdalmat, a megannyi magányos, szomorú percet… mindent ő okozott Urinak.
A drága, ártatlan Urinak, aki így is szörnyetegként gondolt saját magára, és
aki egyszer megvallotta neki, hogy azt hiszi, sosem lesz boldog.
Kenny tette boldogtalanná.
Kenny
azt akarta, hogy a lélektársa boldog legyen, és úgy hitte, csak úgy lehet az,
ha nincs mellette, és közben pedig éppen azzal, hogy elszakította magát tőle,
tette igazán boldogtalanná.
Uri Reiss volt a lélektársa.
Uri,
az egyetlen, akit valaha is közel
engedett a szívéhez.
–
A kurva életbe… – suttogta. – A kurva életbe.
Közelebb
húzta magához, még közelebb, s Uri felmormogott álmában, miközben finoman a
bőrére csókolt, és még inkább beledörgölte az arcát Kenny ölébe.
(A kurva életbe.)
(Ennyi volt.)
Uri
Reiss szörnyeteg volt ugyan az emberek szemében, egy igazi, ördögi erővel bíró
szörnyeteg, aki mindenkit irányított, egyedül Kennyt nem. Szörnyeteg, aki valóra akarta váltani a Paradicsomot, és aki csak tizenhárom évet kapott az élettől. Az a
tizenhárom év vitathatatlanul Kennyé volt, legalábbis a fennmaradó néhány bizonyosan. Azokat most már senki sem vehette el
tőle, még saját maga sem.
Uri
Reiss szörnyeteg volt ugyan, de…
Tökéletes is, Kenny „fénye”,
az ő „tüze” és az ő „világossága”.
A
lélektársa, akit egész életében
gyűlölt, és akit… mindennél jobban szeretett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése