Barátok
Soulmate AU, canon era
Párosítás: Kenny/Uri
Korhatár: +18
Figyelmeztetés: erotikus tartalom, sokkolódott Rod Reiss (!)
Tartalom: Kenny és Uri zárt ajtók mögött, néhány hónappal az
előző szösszenet (Megválaszolatlan kérdések) után játszódik. Uri még mindig nem tud róla, hogy lélektársak, és
nem is ebben a szöszben fogja megtudni. (Ha egyáltalán megtudja valaha.)
Megjegyzés: Manga spoilert tartalmaz a 69. fejezetre nézve!
Ha Rod látna minket, szörnyet halna – futott át a gondolat Kenny elméjén, miközben az
aranyló tincsek után kapott. Egy kis szívásnyom láttán is akkora felfordulást
keltett a Reiss rezidencián, hogy a két kisgyerek, Frieda és Urklyn a végén
elpityeredtek, mit csinált volna most, amikor a drágalátos öccse, Uri szó
szerint Kenny lába előtt hevert? Duzzadtra csókolt ajkát a férfi farka köré
fonva, annyira szégyentelenül nyögött, hogy Kenny komolyan tartott tőle, hogy
idő előtt el fog sülni.
A
szőke fürtökbe markolt, öntudatlan mozgatta Uri fejét, egyre vadabb tempóra
ösztökélve, pedig az elején megígértette saját magával, hogy finomkodni fog.
Urinak sosem lett volna szabad ennyire megalázni magát. Sosem lett volna szabad
önként felajánlani valamit, ami ennyire szégyentelen volt, és sosem lett volna
szabad úgy élveznie, mint Rod cselédnek titulált ringyója. De Uri megtette, meg akarta tenni, hiába ellenezte Kenny hevesen, az első pillanattól
kezdve, hogy térdre vetette magát a szőnyegen, alaposan próbára tette Kenny
legendás önuralmát.
Véletlenül
sem szopott úgy, mintha erre született volna. Tapasztalatlanul simogatta az
ajkával meg a nyelvével Kenny hosszát, és a szemét csípték a könnyek, a
torkából meg fulladozó hang tört utat, mikor Kenny óvatlanul túlságosan is
befurakodott a szájába. De még így, még ezekkel az apró hibákkal is annyira jó
volt az egész, hogy Kenny csípője hevesen megrángott. Nem sokon múlt, hogy nem
élvezett el azonnal egy mélyebb döfést követően.
–
Uri… – suttogta a fiú (a férfi, mert megint látványosan
öregedett) nevét. – Elég lesz. – Urinak nem jutott el a tudatáig, vagy csak
ismét megmakacsolta magát, s nem akart engedelmeskedni. Kenny volt az egyetlen,
akit nem irányíthatott, így örökké a dominanciáért vívták a csatáikat. Uri
szeretett makacs lenni, és Kenny titokban szerette a makacsságát.
A
fiú kívánatos szájába lökte a farkát, újra meg újra, míg egyik kezével Uri
szőke haját markolta, a másikkal pedig a karosszékbe kapaszkodott. Reszketett a
teste a vágytól, a remegések ívbe feszítették a gerincét, hátra vetett fejjel,
hangosan zihált fel, mikor megérezte az orgazmusát. Uri nevét zihálta, Uri
nevét kiabálta és kiabálta, nyöszörögte, nyögdécselt, sóhajtott, mindent
csinált, amit nem lett volna szabad megtennie a falak igaz királyával, és Uri
hümmögött, mohón nyelt, s összeszorította a szemét, és köhögött egy picit, az
arca fintorba torzult Kenny spermájának ízétől a nyelvén.
Ha Rod látná – gondolta Kenny –,
szörnyet halna.
Rod
jó sokszor halt volna már szörnyet azalatt a néhány hónap alatt, amióta együtt
voltak. Az ártatlan, erejének teljében levő Uri órákon át feküdt alatta
meztelenül és felizgultan, vágytól rángó testtel, teljesen kiszolgáltatottan.
Kenny bármit megtehetett vele, és mindent meg is tett. Vad, egymás húsába
maró csókokat adott, a fogával a bőrét karcolta, nyomokat hagyott Uri egész
testén… Kezébe vette a farkát, amikor az már gyöngyözött az izgatottságtól,
végigsimított a remegő bejáratán…
Kielégítette őt a kezével, a szájával a szőnyegen, Uri szentséges
dolgozóasztalán, mindenhol, ahol csak
érte.
Ha Rod látna…
Elvigyorodva
húzta föl a fiút, hogy alaposan szájon csókolja.
A
világon majdnem mindenki rendelkezett valakivel, akit neki szántak, azaz egy „lélektárssal”. Ez a fogalom valami
olyasmit takart, amit Kenny sosem akart, ám most mindennél jobban vágyott.
A
lélektársak képesek voltak a bőrökön kommunikálni egymással, szavakat,
mondatokat írni, bármiféle üzenetet hagyni, és a fekete betűk olyankor fehéren
izzottak fel, majd eltűntek, hogy megjelennek a kötelék másik tagjának az
alkarján. Valahogy így működött. Amennyiben
nem érkezett válasz, joggal lehetett feltételezni, hogy az illető nem
rendelkezett lélektárssal. A lélektársak ugyanis ösztönből válaszoltak az
üzenetekre. A köztudatban nem ékelődött be olyan gondolat, hogy valaki szánt
szándékkal ne reagáljon a lélektársa írására. Nem ékelődött be, ez azonban nem
jelentette azt, hogy nem is fordult elő.
Kenny
világéletében kapta az üzeneteket a lélektársától, az elején mindig ugyanarról
szóltak, az óvatos, kíváncsi, reménykedő puhatolózásról – „Helló, ott vagy?” –, majd hosszú évek hiábavaló várakozását
követően megváltoztak, mindenről szóltak. Kennynek sikerült abban a hiszemben
hagynia a társát, hogy nincs lélektársa, de nem tudta visszatartani, hogy ne
reménykedjen feleslegesen. Az üzenetekből áradt a csendes szomorúság, a
beletörődés, és már majdnem bűntudatot ébresztettek Kennyben. A saját köteléke
jóformán alig érdekelte, másé viszont annál is jobban. A falak igaz
uralkodójának, Uri Reissnek a lélektársi köteléke mindenkinél jobban.
Uri
Reissnek vagy nem volt lélektársa, vagy a lélektársa magasról szart rá. Kenny
látta, ahogy kétségbeesetten véste a szavakat a bőrébe, a várakozás izgalmát, a
fájdalmat, mikor semmit sem kapott viszonzásul, és ahogy Kenny egyre inkább az
élete részévé vált, úgy kezdett ő is kevésbé kétségbeesett lenni.
Azon
a napon, amikor Kenny először vesztette el az önuralmát Uri társaságában,
először úgy, hogy tényleg nem
gondolta végig, mit cselekedik, nem csupán a fiú tudtára adta, hogy mennyire
felizgult tőle, hanem miután Uri azért sírt hangtalanul, mert nem lehettek
egymás lélektársai, sok mindent megtudott a „barátságukról”.
Pennát
ragadott, hogy Uri alkarjára firkáljon, hogy beolvasson a lélektársnak, ha
esetleg mégis létezne, csak hozzá hasonlóan titkolná a kilétét, és amikor a
cifra szavak eltűntek Uri karjáról, hogy aztán az övén jelenjenek meg…
Kenny
sokkot kapott.
Uri
alkarjára csókolt, a makulátlan bőrére ott, ahol sosem jelentek meg szavak
viszonzásul, szeretetteljesen simogatta a szájával, gyengéden és egy kicsit még
mindig hitetlenül – mert Uri, ez a gyönyörű, elsorvadó szörnyeteg volt a
lélektársa, pont az övé, nem másé –, és Uri semmit sem értett belőle.
Hogyan
is érthette volna? Kenny sosem mondta ki hangosan, hogy egymásé. Urinak ígérte a szívét némán, az idők végezetéig, Uri
pedig öntudatlanul is őneki.
Kenny
nem tartotta fontosnak, hogy elárulja neki, ő az az idióta, aki annyi fájdalmat
okozott. Azt az egy alkalmat leszámítva, mikor Uri óriásának markában
vergődött, most érzett először félelmet. Nem tudta, milyen reakciót kapna
válaszul, ha bevallaná, hogy az összes nyomorúságos, magányos percéről ő
tehetett. Nem vallotta be, de nem is válaszolt egy üzenetre sem. Nem is
kellett.
Uri
nem írt többet. Azóta nem írt, hogy
megismerte őt.
Viszonozta
a csókjait, a nyaka köré kulcsolta vékony karját, a vállgödrébe dörgölte az
arcát. Kenny ölelte, csókolta a kezét, a száját, a bőrét mindenütt, és aztán
megfordította magukat, hogy ő préselje bele a karosszékbe a nála jóval
alacsonyabb, törékenyebb uralkodót. Uri combja remegett, ahogy széttárta a
lábát, arca kipirosodott, szaporán lélegzett.
Ha Rod látna…
És
Rod abban a pillanatban ököllel vágott nagyot az ajtóra. Uri összerezzent,
Kenny elfintorodott.
–
Erre mondják, hogy vigyázz, mit kívánsz – húzta el a száját. – A testvéred
remekül időzít.
–
R-Rod! – Uri halálra váltan sandított az ajtó felé. A hangja alig volt több
puszta suttogásnál, a néma csendben az ajtó túloldalán szobrozó, a zajok
alapján igencsak zaklatott Rod Reiss semmit sem hallott belőle.
–
URI! – bömbölte. – URI, ODABENT VAGY?
–
Tagadd le – súgta Kenny. – Vagy kinyitom azt az ajtót, és én magam fogadom.
Csak abban nem lesz köszönet. – Uri bőrébe mormogott, a remegő combok közé
férkőzve végighúzta a nyelvét a farkán. Uri felnyöszörgött, és még
kétségbeesettebben pillantott a szobája bejárata felé. A pokolba kívánta Rodot,
ez tisztán olvasható volt az arcáról.
–
URI!
Rod
nem értett a nemből. A kiabálás végül zokogásba fulladt.
Kenny
felrántotta a szemöldökét, majd még jobban elhelyezkedett Uri combjai között.
Erős volt az érintése, az ujjai nyomott hagytak Uri tökéletes, makulátlan
bőrén, majd odébb csusszantak, a két ujj a heréket masszírozta körültekintő
óvatossággal, miközben a szájával sem hagyta abba az addigi ténykedését. Uri
lángba borult arccal, az önuralma utolsó, megkínzott darabkájával küzdött, hogy
ne nyüszítsen fel Rod füle hallatára.
–
F-f… – „Fejezd be?” Kenny sötéten
vigyorgott. Uri nem parancsolhatott neki, pláne nem úgy, hogy ennyire magán
kívül volt a gyönyörtől.
Rod
zokogott, valamit Almáról magyarázott, a szerelmükről, meg arról, hogy a rusnya
felesége újabb gyermeket akart, és bele kell egyezzen, mert míg Uri büszkén
viseli a sorsát, úgy neki is azt kell tennie. Uriból a világmindenség
uralkodója, maga az Isten vált, addig
belőle az, aki továbbviszi a dicső Reiss család vérvonalát, a királyi vért.
Mintha nem élvezné a feladatát – gondolta Kenny, majd elhúzódott. Uri, a naiv Uri
megkönnyebbülten, levegő után kapkodva hunyta le a szemét és kapaszkodott meg a
karosszékben. Semmi sem hallatszott, csak Rod nyivákoló hangja, Kenny ügyelt
rá, hogy hangtalanul mozogjon. Mikor visszaért, Uri csak lopva a szempillái
alól sandított föl rá.
–
Úgy szeretem azt a nőt… – zokogta Rod. – Úgy szeretem… a lélektársamat…
Rod
feleségül vette azt a rusnya asszonyt, mert azt hitte, sosem fogja megtalálni a
lélektársát. Amikor az a cseléd, Alma munkára jelentkezett, nagyot koppanhatott
az álla.
Kenny
majdnem megsajnálta. De csak majdnem.
Letérdelt,
egyik kezével Uri combjára markolt, a másikkal a fiú lába közé férkőzött.
Uri
felnyögött, és elkerekedett a szeme.
–
Mit művelsz? – suttogta, de addigra Kenny már óvatosan a testébe csúsztatta az
egyik bő olajos ujját. Ezt ezelőtt még sosem csinálták. Uri furcsa, hangos
hangot produkált, amit már-már felhördülésnek lehetett volna nevezni, ha nem
hangzott volna túlságosan is élesen, meglepetten, inkább nyögésféleségnek, és
az arca pici fintorba gyűrődött, ahogy megmozdult ültében.
–
Ne törődj Roddal – dorombolta Kenny. – Velem törődj.
Ujjával
lassan puhatolózott Uri testében, azzal a kezével pedig, amelyikkel a combjánál
fogva leszorította őt, visszatért, hogy a heréket cirógassa; közben mindvégig a
fiú arcát figyelte, az összes kicsi, alig észrevehető rezdülését, figyelte és
tanulmányozta, olvasott belőlük, akár egy nyitott könyvből.
Rod
elment, a léptei visszhangot vertek. Rájöhetett, mi zajlik a zárt ajtók mögött,
mert csendben, valószínűleg magában fortyogva kullogott el, hogy Almánál
keressen vigaszt, ha már az öccse nem fogadta tárt karokkal. Sem Uri, sem Kenny
nem bánta a visszavonulót.
Urinak
felerősödött a hangja. Reszketett a teste, a combja; tágra nyílt szemmel
bámulta a lába között ténykedő férfit. Az ajka meglepett „Ó”-t formázott, a
légzése felgyorsult. Kenny szinte a bőrén érezte a szívének lüktetését.
–
Még egy – mormogott, és Uri nyöszörgött.
– Kenny…
Kenny
a térdére csókolt, csókokkal hintette be a combjának belső részét. Két ujját
lassan, óvatosan mozgatta, bizonytalanul, mégis valamiféle határozottsággal.
Uri remegett, az arca a kín és a gyönyör furcsa keverékébe torzult, miközben
fellökte a csípőjét.
–
Kenny… É-én… – Elakadt a lélegzete, a kezével pedig Kenny sötét hajába kapott.
Kenny érezte a testének rángását az ujjai körül, érezte az apró remegéseket is,
amik végigfutottak a gerince mentén, hallotta a nyögését, amibe végül zihálás,
karcos sóhaj vegyült bele. Mindent érzett, mindent hallott.
Uri
belékapaszkodott, a szemét szorosan lehunyta – Kenny kezébe élvezett, forrón és
hosszasan. Még percek múltán is, amikor Kenny már kihúzta belőle az ujjait, a
nyakát átkarolva, a fülébe pihegve remegett.
–
Te nem vagy normális! – szaladt ki a száján, miután a szívének vad dübörgése
valamelyest alábbhagyott. Azért csak felhúzta Kennyt, hogy megcsókolja, és
utána megrebbenő pillákkal élvezte, ahogy Kenny végigsimogatta a szájával az
alkarján a puha bőrt. Rodnak nem kellett zseninek lennie ahhoz, hogy kitalálja,
mit műveltek.
Kenny
elvigyorodott.
–
Nem hallottam, hogy tiltakoztál volna.
Uri
erre nem felelt. Visszahúzta magára a köntösét, és aztán segített Kennynek is
öltözködni. Mikor végeztek, ismét csókolóztak.
Kenny
szeretett Urival csókolózni, de mindennél jobban szerette azt a helyet
csókolni, ahová Uri a lélektársának
szánt üzeneteket firkantotta.
–
Nagyon szereted az alkaromat – jegyezte meg erre Uri. – Mintha… – Nem volt több
kirohanása, nem rimánkodott azért, hogy lélektársak legyenek. Csendben
elfogadta, hogy ők megvannak egymásnak, és Kenny csak egy kevés bűntudatot
érzett azért, amiért nem árulta el neki az igazságot.
(Mintha a lélektársam lennél.)
–
Nem szeretnéd? – Kenny a fejével a karja felé intett. – Ha nem akarod, nem
csókolom többé. – Azért remélte, hogy nem fog nemet mondani. Nem tudta többé
elképzelni az életét, hogy ne csókolja többé Uri makulátlan bőrét.
–
Nem azért mondtam – válaszolt halkan Uri –, csak megjegyeztem.
–
Imádom a bőrödet. – Kenny rávillantotta a tekintetét. (Szeretlek.)
Uri
elmosolyodott.
–
Örülök, hogy vagy nekem, Kenny Ackerman. Örülök, hogy… barátok vagyunk.
–
Barátok, mi? – ízlelgette a
kifejezést Kenny. Megvonta a vállát, és inkább egy italért nyúlt. Barátok, mi? Ezek lettek volna? Csak barátok?
Felsóhajtott.
Majd egyszer… – gondolta. Majd
egyszer elmondom neki…
Készült: 2018. 09. 11.
Megjegyzés: Ez egy szösszenetcsokor lesz tulajdonképpen,
egyelőre Kenny és Uri kapcsolatára
kiélvezve, de a lélektárs! AU történetek más párosokkal is érkezni
fognak. Lesz, ami a Kenny/Uri szöszöket fogja kiegészíteni, és lesz olyan is,
ami önállóan is megállja majd a helyét, teljesen függetlenül a többi szösztől.
Egyelőre még két Kenny/Uri szösszenet van elkészülve, a harmadik pedig írás
alatt áll, és két olyan szösszenet is van, ami ezeket kiegészíti (Rod
gyermekeit helyezve előtérbe). Dióhéjban ennyi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése